— Mit képzelsz, sztrájkolsz?! — kiabálta a férje. — Anyám mindent egyedül csinál, te meg a telefonoddal ülsz!

Klára az íróasztalánál ült a szobájában, és figyelmesen nézte egy új ügyfél weboldalának tervét. A laptop képernyőjén színes blokkok, betűtípusok, ikonok és animációk villantak fel. Négy éve dolgozott távmunkában webdizájnerként, és ez stabil, jó jövedelmet biztosított számára. A megbízások rendszeresen érkeztek, a beosztását maga alakította ki, és ez a munkarend tökéletesen megfelelt neki.

A nappali ajtaja nagy csattanással kinyílt — Márk lépett be a lakásba. Levette a kabátját, felakasztotta a szekrénybe, majd a konyha felé indult.

— Klára, itthon vagy? — kiáltotta.

— Igen, dolgozom! — válaszolta anélkül, hogy levette volna a szemét a monitorról.

Nem sokkal később Márk megjelent a szoba ajtajában, az ajtófélfának dőlt, és egy ideig hallgatott.

— Beszélnünk kell. Komolyan.

Klára megérezte, ahogy megfeszül benne minden. Ránézett — az arckifejezése nem ígért semmi jót.

— Mi történt?

— Anyámról van szó — Márk az orrnyergét dörzsölte. — A vidéki háza teljesen tönkremegy. Beázik a tető, füstöl a kályha, a falak nedvesek. Ezt a telet biztosan nem vészeli át ott.

Klára összeszorította az ajkát. Már sejtette, merre tart a beszélgetés.

— És mit javasolsz?

— Hát… ide kellene költöztetnünk. Legalább a télre — kerülte a tekintetét. — Háromszobás a lakás, van hely.

Klára hátradőlt a székben, és összefonta a karját. Eleonórával a házasságuk három éve alatt csak néhányszor találkozott, és minden alkalom rossz érzést hagyott maga után. Az anyósa határozott, uralkodó természetű nő volt, aki meg volt győződve arról, hogy mindig igaza van.

*

— Márk, tisztában vagy vele, hogy ez mennyire megnehezíti az életünket?

— Ő az anyám. Nem hagyhatom egy omladozó házban — végre ránézett. — Kérlek.

Klára mélyet sóhajtott. Szinte lehetetlen volt nemet mondani — Márk árulásként élte volna meg. Ráadásul ő is tudta, hogy embertelen lenne egy idős embert ilyen körülmények között magára hagyni.

— Rendben — mondta kis szünet után. — De csak a télre. És ne avatkozzon bele a dolgainkba.

— Természetesen. Köszönöm — Márk láthatóan megkönnyebbült, és megcsókolta a feje búbját.

A lakás háromszobás volt, és Klára tulajdonában állt. A nagymamájától örökölte még azelőtt, hogy megismerkedett volna Márkkal. Az esküvő után egyszerűen együtt kezdtek itt élni. Márk egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként, átlagos fizetéssel, és e lakás nélkül nem engedhettek volna meg maguknak ilyen otthont.

Eleonóra egy héttel később érkezett. Márk autóval hozta el a faluból — három hatalmas bőrönddel és több nehéz táskával.

— Jó napot, Eleonóra asszony — fogadta Klára az előszobában, és segíteni próbált a csomagokkal.

— Jó napot — felelte hűvösen az anyós, miközben végigmérte a lakást. — Szóval itt fogok lakni?

— Igen, ez lesz a szobája — mutatott Klára a folyosó végén lévő hálóra. — Mindent előkészítettünk.

Eleonóra belépett, körülnézett, majd fintorgott.

— Kicsit szűk. De a télre megteszi.

Az első napok viszonylag nyugodtan teltek. Eleonóra berendezkedett, felfedezte a lakást. Klára dolgozott, Márk az irodába járt.

Egy hét elteltével minden megváltozott.

A könyvek átrendezve. A konyha „újraszervezve”. Megjegyzések, kritikák, sóhajok.

— Csak segíteni akar — ismételgette Márk. — Ne fújd fel.

*

Egy reggel Eleonóra kopogás nélkül rontott be Klára szobájába.

— Menj el bevásárolni. Nekem nehéz, fáj a derekam.

— Dolgozom. Fél óra múlva videómegbeszélésem van.

— Ez nem munka! — vágta rá az anyós. — Az internet előtt ülni nem foglalkozás!

Ezután jött a takarítás. A főzés. Újabb szemrehányások.

— Az igazi nők vezetik a háztartást, nem a képernyőt bámulják!

— Elég volt! — fakadt ki Klára. — Ez az én lakásom, az én munkám és az én pénzem!

Szombaton Klára egy nagy projekten dolgozott. A határidő könyörtelen volt. Bezárkózott a szobájába, teljesen a munkára koncentrálva.

Délben a projekt már majdnem kész volt. A telefonjáért nyúlt — és ugyanabban a pillanatban az ajtó kivágódott.

Az ajtóban Márk állt, vörös arccal a dühtől.

— Mit képzelsz, sztrájkolsz?! — üvöltötte. — Anyám mindent egyedül csinál, te meg a telefonodat nyomkodod!

Klára lassan felállt a székből, a szemébe nézett, és halkan, de határozottan mondta:

— Most figyelj ide… mert most megtudod, kié ez a lakás, és ki nem fog itt többé parancsolni.

*

Márk megdermedt. Egyáltalán nem számított erre a hangnemre. Klára általában magyarázkodott vagy visszavonult, hogy elsimítsa a konfliktusokat. Most azonban egy másik nő állt előtte — fáradt, összeszedett, és kész volt határokat húzni.

— Mit csinálsz? — kérdezte lassan. — Anyám igyekszik, te meg…

— Nem, Márk — szakította félbe nyugodtan Klára. — Anyád irányít, kritizál, és úgy viselkedik, mintha én nem is léteznék. Te pedig ezt hagyod. Sőt, mindig mellé állsz.

Eleonóra megjelent az ajtóban. Nyilván mindent hallott.

— Szóval így állunk — mondta hidegen. — Felesleges vagyok itt?

— Vendég vagy — válaszolta Klára higgadtan. — De úgy viselkedsz, mintha te lennél a tulajdonos.

— Hogy mersz így beszélni?! — emelte fel a hangját Eleonóra. — Márk, hallod ezt?!

Márk az anyjára nézett, majd a feleségére. Először tűnt igazán tanácstalannak.

— Klára… talán nem kellett volna idáig fajulnia…

— Próbáltam másképp — mondta halkan. — Kértem, magyaráztam, tűrtem. Senki nem hallgatott rám. Sem ő. Sem te.

Becsukta a laptopot.

— Fáradt vagyok. És nem fogok többé magyarázkodni amiatt, hogy dolgozom és a saját otthonomban a saját szabályaim szerint élek.

Súlyos csend telepedett a szobára.

— És most mi lesz? — kérdezte végül Márk.

*

— Vagy elkezdjük tisztelni egymást, vagy ez véget ér — felelte Klára nyugodtan.

Két nappal később Eleonóra elköltözött. Márk ideiglenes szállást talált neki egy nagynénjénél, egy közeli városban.

A lakásban csend lett — nehéz, de szükséges csend.

Nem volt könnyű. Voltak nehéz beszélgetések, könnyek és hosszú, néma esték. De először történt valódi változás.

Egy héttel később Klára ismét az íróasztalánál ült. Senki nem lépett be kopogás nélkül. Senki nem kérdőjelezte meg a munkáját.

És hosszú idő után először érezte úgy, hogy visszaszerezte a helyét — nemcsak ebben a lakásban, hanem ebben a házasságban is.