— Elmegyek Laurához — Márk letörölte a száját egy szalvétával, majd az asztalra dobta. — Terhes.

Anna a kezében tartotta a serpenyőt a rántottával. Épp most készítette el a reggelijét. Mint mindig. Tizenöt éven át.

— Hallottad? A harmadik hónapban van. Fiú lesz. Te pedig ennyi év alatt sem tudtál nekem gyereket szülni.

Anna letette a serpenyőt a tűzhelyre. Az ujjai maguktól elernyedtek.

— Pakolj össze, és a hónap végéig költözz ki — állt fel Márk, és felvette a kabátját. — A lakás az enyém. Én hoztam haza a pénzt, te meg mit csináltál? Levest főztél és zoknit mostál. Úgyhogy ürítsd ki a lakást. Laurának szüksége lesz rá.

Az ajtó becsapódott. Anna ott maradt a konyha közepén. Kint károgtak a varjak. A rántotta kihűlt a tűzhelyen. Az élete valahol az első és a második korty reggeli kávé között ért véget.

A nőgyógyászati rendelő előtt a sor egészen a lépcsőig ért. Anna egy kemény széken ült, és a padlót nézte. Már harmadik napja szédült. Reggelenként hányingere volt. Az egészet az idegekre fogta.

— Nagyon sápadt — ült le mellé egy rövid hajú nő, figyelmes, intelligens tekintettel. — Hozzak egy kis vizet?

— Köszönöm, mindjárt elmúlik.

— Zsófia Bernárd vagyok — a nő elővett egy zsebkendőt a táskájából, és Anna felé nyújtotta. — Látom, valami komoly dolog nyomja a lelkét. Megengedi, hogy csak itt üljek maga mellett? Néha ez is segít.

Anna maga sem tudta, miért kezdett beszélni. Talán mert ez a nő idegen volt. Talán mert már nem volt senkije, akinek elmondhatta volna. A szavak maguktól jöttek — Márkról, arról, hogy őt tették felelőssé a gyermektelenségükért, arról, hogy kirakják a saját otthonából.

*

Zsófia Bernárd hallgatta, és bólintott. Aztán megszólalt:

— Sok mindent láttam már az életben. És egy dolgot biztosan észrevettem: a leghangosabb vádak mindig azokra hullanak, akik a legkevésbé bűnösek. Meglátja — hamarosan minden a feje tetejére áll.

— Tizenegy hét — mosolygott az orvos Annára. — Gratulálok.

Anna hallgatott. Csengett a füle. Tizenegy hét. Ennyi ideje hordta a szíve alatt a gyereket, miközben Márk üres helynek nevezte. Miközben Laurával aludt, és az új életét tervezgette. Miközben kidobta őt a házból.

— Be kell jelentkeznie gondozásra — jegyzett fel valamit az orvos. — És ami a legfontosabb: semmi stressz. A terhessége nem könnyű, vigyáznia kell magára.

Anna remegő lábakkal ment ki a folyosóra. Zsófia Bernárd még mindig ott ült a padon.

— Na? — állt fel eléje.

— Terhes vagyok — mondta ki Anna hangosan, és érezte, ahogy benne valami összetörik, majd azonnal újra összeáll. — Tizenegy hetes. Ő pedig… meddőnek nevezett, és elment.

Zsófia Bernárd átölelte a vállát.

— Menjünk. Komolyan beszélnünk kell… mert higgye el, amikor Márk megtudja az igazat, ő lesz az első, aki nem bírja el ezt az ütést.

*

Egy kis kávézóban ültek a rendelővel szemben. Anna gépiesen kavargatta a cukrot a teájában, pedig már túl sokat tett bele. A kanál halkan csilingelt a csésze peremén, és ez a hang valamiért megnyugtatta.

— Most figyeljen rám nagyon — hajolt előre Zsófia Bernárd. — Nem tartozik neki semmilyen magyarázattal. Sem most, sem a közeljövőben. A legfontosabb maga és a gyerek.

— De ő… el akar küldeni — emelte fel a tekintetét Anna. — Nincs hová mennem. A lakás az ő nevén van. Az anyja már hívott. Azt mondta, „helyet kell csinálnom az új családnak”.

Zsófia keserűen elmosolyodott.

— Milyen kényelmes. Új család, régi feleség — kifelé az életből. Tudja, jogász vagyok. Voltam — tette hozzá egy pillanat múlva. — Most inkább olyan nőknek segítek, akik hasonló helyzetbe kerültek. És egy dolgot mondhatok: nem minden olyan egyszerű, mint ahogy ő gondolja.

Anna hosszú idő után először érezte úgy, hogy van mellette valaki, aki kézben tartja a helyzetet.

Két nappal később elutazott a vidéki házba. A régi, de masszív házat a nagynénjétől örökölte, és Anna mindig csak átmeneti menedéknek tekintette — ritka hétvégék és nyári levegő helyszínének, nem valódi otthonnak. Most azonban a csend és a tér megváltásnak tűnt.

Kinyitotta a kaput — és megdermedt.

A verandán Márk és az anyja álltak. Mellette dobozok és tapétatekercsek.

— Na, végre megjött — mérte végig az anyós ítélkező pillantással. — Arra gondoltunk, kicsit rendbe tesszük a házat. Laurának friss levegőre van szüksége. Terhes, tudod.

Márk előrelépett.

*

— Úgysem laksz itt — mondta ingerülten. — Mi csak ideiglenesen vagyunk itt. Amíg a lakást felújítjuk.

Anna lassan letette a táskáját a földre. A szíve olyan hevesen vert, hogy zúgott a füle. És hirtelen — furcsa nyugalom. Szinte hideg.

— Tévednek — mondta halkan. — Ez az én házam. És maguknak itt nincs keresnivalójuk.

— Ne kezdd — forgatta a szemét Márk. — Mindig is szerettél jelenetet rendezni.

— Nem — Anna egyenesen a szemébe nézett. — Egyszerűen nem hallgatok tovább.

Az anyós felhorkant.

— Milyen bátor lettél. És hol volt ez a bátorság tizenöt éven át?

Anna a hasára tette a tenyerét. Alig észrevehetően. De elég volt.

— Itt voltam — mondta. — És most is itt leszek.

Még aznap este felhívták Márkot. Kiment a kapu mögé, idegesen gesztikulálva. Amikor visszajött, az arca szürke volt, mintha minden magabiztossága egyszerre eltűnt volna.

— Igaz ez? — suttogta. — Te… terhes vagy?

Anna nem válaszolt azonnal.

— Te mondtad, hogy üres hely vagyok — emlékeztette nyugodtan. — Minek kell most az igazság?

Márk leült a lépcsőre. Az anyja először hallgatott el.

*

— Laura… — nyelt egyet. — Ma kiderült, hogy nem terhes. Tévedés volt. Vagy… — nem fejezte be. — Mindent tönkretettem.

Anna nézte őt, káröröm nélkül. Csak fáradtan. És tisztán.

— Én nem — mondta. — Én épp most mentettem meg mindent. Magamat. És a gyermekemet.

Márk felnézett rá.

— Adj még egy esélyt.

Anna megrázta a fejét.

— Már meghoztad a döntésedet. Most élj együtt vele.

Egy hónappal később visszatért a városba — de nem abba a lakásba. Zsófia segített az iratokban, ideiglenes lakást találni, jó orvoshoz bejelentkezni. A vidéki ház Annaé maradt — mint csendes menedék és emlékeztető arra, hogy van helye a világban.

Az élet nem lett könnyebb. De valódivá vált.

Néha Anna azon kapta magát, hogy ok nélkül mosolyog. Csak azért, mert reggelente már nem félelemmel ébredt, hanem a jövő érzésével.

Márk pedig még sokáig állt a vidéki ház zárt kapuja előtt, nem értve, hogyan volt képes az a nő, akit gyengének hitt, új életet felépíteni — nélküle.