— Nem látod, hogy teljesen kimerültem? Ennyire nehéz lenne megigazítani a párnámat?! — Márk hangja úgy szólt, mintha az utolsó akaratát diktálná egy közjegyzőnek.
Közben az elektronikus hőmérő áruló módon harminchét egész kettőt mutatott.

Szó nélkül felráztam a párnát. Márk nagy léptékben szenvedett. Ha egy férfinak harminchét fölé megy a láza, a világnak meg kell állnia, a madaraknak el kell hallgatniuk, a feleségnek pedig hangtalan árnnyá kell válnia egy tálcával a kezében.

— Fázom — panaszkodott, miközben felhúzta a gyapjúzoknit, amit tavaly novemberben kötöttem neki. — Anna, kész már a csirke? Valami melegre van szükségem. A szervezetem támogatást kér.

— Fő — válaszoltam. — Még tíz perc, Márk.

Becsuktam a hálószoba ajtaját, nehogy megzavarjam a férjem „szigorú ágynyugalmát”. A konyhában főtt hagyma illata terjengett és a végtelen női szolgálat szaga.
Ez az illat harminc éve kísért: először a gyerekeket ápoltam, aztán az anyámat, most pedig a férjemet — akinek egy kis huzat is világméretű drámává vált.

Az óra szombat délelőtt tizenegyet mutatott. Odakint szürke, 2025-ös november, vizes hó verte az ablakot. Ilyenkor az ember egy takaró alá vágyik egy könyvvel, nem arra, hogy másodszor is leszűrje a levest, nehogy „zsír ússzon rajta”.

A zsebben talált dolog

Az előszobában, a fogason lógott a kabátja — hatalmas, pufi „Alaszka”, amit egy hónapja vett. Az ujja fehér volt valamivel. Kréta? Mész?

— Legalább egyszer figyelhetne arra, hová támaszkodik — morogtam ösztönösen.

Ismered ezt az automatikus mozdulatot. Mielőtt egy ruhát betennénk a mosógépbe, átnézzük a zsebeket. Nem kémkedésből — ötvennégy évesen titkokat keresni nevetséges —, hanem hogy ne mossunk ki iratokat, kulcsokat vagy elfelejtett pénzt.

Benyúltam az oldalzsebbe. Az ujjaim kemény papírcsomót tapintottak.
Kihúztam. A térdemen kisimítottam.

*

Egy blokk volt. Hosszú, feltekerve, jó minőségű hőpapíron.

Vízi Világ üzlet. Yamaha 9.9 csónakmotor…”

A tekintetem lejjebb csúszott, a végösszeghez. A számok táncoltak, értelmetlen kombinációvá állva össze.

220 000 forint.

Pislogtam. Talán bepárásodott a szemüvegem a konyhai gőztől? Nem. Kétszázhúszezer. Bankkártyás fizetés.
És a dátum.

Közelebb tartottam a blokkot.

2025.11.15., 18:45.

Tegnap.

Tegnap este, amikor munkából hazajött, a szívéhez kapva, és azt mondta:
„Anna, ráz a hideg, szerintem megfáztam, még a cipőmet sincs erőm levenni.”
Én megijedtem, teát főztem málnával, vérnyomást mértem…

Ő pedig egy órával korábban harminc kilós motort cipelt.

De nem ez volt a legrosszabb. Jeges hideg futott végig a hátamon.
Ismertem ezt az összeget. Másfél évig gyűjtöttem.

Az ellopott mosoly

Ez a fogaim voltak.

A bonyolult kezelésem, három implantátum, amit halogattam, tűrtem a kellemetlenséget, mert „most nem alkalmas”, „előbb az autót javítsuk meg”, „a hétvégi ház teteje fontosabb”.

Egy héttel korábban felvettem minden megtakarításomat a betétből, és a pénzt egy kék borítékba tettem az ágyneműs szekrényben. Márk tudott róla. Megbeszéltük: hétfőn megyek a klinikára befizetni az előleget.

Lassan, mint álomban, bementem a hálószobába, kinyitottam a szekrényt, kivettem az ágyneműs dobozt.
A kék boríték ott volt.

Üres.

— Anna! — hallatszott a nappaliból, követelőző, nyafogó hangon. — Meddig kell még várnom? Kiszáradt a torkom. Elfelejtkeztél rólam?

Ott álltam a szoba közepén. Az egyik kezemben az üres boríték, a másikban a blokk.

Valami elszakadt bennem. Nem volt kiabálás, nem volt sírás. Olyan volt, mintha lekapcsoltak volna egy biztosítékot. Kattanás — és csend.

Harminc évig „kényelmes Anna” voltam.

*

Anna, aki megért.
Anna, aki vár.
Anna, aki még egy évig egyoldalon rág, mert Márknak fontosabb — a horgászat, a stressz, a „férfidolgok”.

Nemcsak a pénzt vette el. Elvette az egészségemet és a türelmemet.
És most ott fekszik, gyengeséget színlelve, miközben tudja, hogy tegnap az utolsó fillérig elköltötte mindenemet a játékára.

— A-a-Anna! — a hangja egyre ingerültebb lett. — Hozod már azt a levest?!

A szolgáltatás átmenetileg nem elérhető

Visszamentem a konyhába.

A fazék vidáman rotyogott a tűzhelyen. Aranyszínű, tiszta leves, egy ág kaporral — pont úgy, ahogy szerette. Tökéletes gondoskodás egy tökéletes egoistának.

Odaléptem. A levesből kilógó csirkecombra néztem.

„A szolgáltatás átmenetileg nem elérhető” — villant át az agyamon.

Elzártam a gázt. Megragadtam a forró füleket, edényfogó nélkül — a sértettség erősebb volt, mint az égés. A mosogatóhoz léptem.

Szűrőre nem volt szükség.

Megbillentettem a fazekat, és a két órán át főzött aranylé bugyborékolva eltűnt a lefolyóban. A csirke tompa puffanással a nedves mosogatóba esett. A répa és a hagyma követte.

Megnyitottam a hideg vizet, lemosva a munkám nyomait.

— Anna, jössz végre? — kiáltotta Márk már ingerülten. — Felkelek!

Megtöröltem a kezem. Elővettem a telefonomat. Megnyitottam a házhozszállítós alkalmazást.
Az ujjam megállt a „pizza” fölött, de meggondoltam magam. Nem. Ma nem.

A környék legdrágább japán éttermét választottam. „Császári” menü. Angolna, lazac, kagyló, kaviár.
Ár: 14 000 forint.

Rányomtam: „Megrendelés”. Fizetés a férjem bankkártyájával, ami „háztartási célra” volt elmentve a telefonomon.

Értesítés érkezett: „A rendelését rögzítettük. A futár 40 percen belül érkezik.”

Leültem a konyhaasztalhoz, magam elé tettem a motor blokkját, és lesúlyoztam egy nehéz kristálycukortartóval.

— ANNA!!!

— Megyek, Márk — mondtam halkan, de az üres lakásban a hangom meglepően határozottan csengett.

Nem vittem tálcát. Nem vittem gyógyszert. Megigazítottam a hajamat, belenéztem a sötét ablak tükrébe — egy fáradt nő nézett vissza, aki túl sokáig volt jó —, és elindultam a nappali felé.

*

Márk a kanapén feküdt, pokrócba csavarva, mint egy római patrícius a halálos ágyán. A távirányító a lábánál hevert, a tévé időjárás-jelentést mormolt, de ő nem nézte — engem várt. Mindig várt. Természetesnek vette.

— Végre — sóhajtotta szemrehányóan. — Hol voltál? Tényleg rosszul vagyok, Anna. Érzem… a hidegrázást.
Látványosan összerezzent.

Két lépésre megálltam a kanapétól. Üres kézzel.

— És a leves? — ráncolta a homlokát, könyökre támaszkodva. — Tíz percet mondtál.

— Tévedtem — válaszoltam nyugodtan.

— Hogyhogy? — a hangja éles lett. — Kihűlt? Nehéz lett volna megmelegíteni?

Ránéztem, és hirtelen megértettem: nem akarok többé magyarázkodni. Nem akarok elsimítani, mentegetőzni, szavakat válogatni az ő törékeny egója miatt.

— Nincs leves, Márk.

— Hogyhogy nincs?! — felült. A hidegrázás eltűnt. — Kiöntötted?!

— Igen.

Úgy nézett rám, mintha a világ végét közöltem volna.

— Megőrültél?! — sziszegte. — Beteg vagyok! Fel sem fogod, mit csinálsz?

— Dehogynem — bólintottam. — Teljesen.

Felállt. Lassan. Magabiztosan. A gyengeség legkisebb jele nélkül.

— Ez már túlzás, Anna. Válságod van? Nevelni akarsz?
Féloldalas mosollyal nézett rám. — Jókor.

Az asztalhoz léptem, elvettem a cukortartót. Alatta ott volt a blokk. Fehér csík a sötét fán — mint egy bizonyíték.

— Ismerős? — kérdeztem, és átnyújtottam.

Egy pillanat múlva vette el. Elolvasta. Egy másodperc. Kettő.
Az arca megváltozott — nem szégyentől. Irritációtól.

*

— A zsebeimben turkáltál? — kérdezte hidegen.

Ekkor, sok év után először, felnevettem. Röviden. Keserűen.

— Képzeld el. És tudod, mit találtam? Nem cukorkát. Nem villanyszámlát.
Szünetet tartottam. — A fogaimat, Márk. Egy motor formájában.

Hangosan kifújta a levegőt, és az asztalra dobta a blokkot.

— Már megint dráma… — morogta. — Anna, ne túlozz. A pénz közös. Elvettem, megvettem. És?

— Kezelésre volt — mondtam. — Az enyémre.

— Vársz — legyintett. — Nem halsz bele. Majd megvesszük később. Mindig türelmes voltál.

Ez a szó betalált. Türelmes. Kényelmes. Megszokott.

— Nem fogok várni — mondtam halkan.

— Tessék? — nem értette.

— Nem várok. Se később, se valamikor, se a horgászat után.
A szemébe néztem. — Elloptad a pénzemet. Hazudtál. És most még bocsánatot sem tartasz szükségesnek.

— Micsoda hülyeségeket beszélsz?! — robbant ki. — Egy férfinak kell, hogy legyen hobbija! Nincs jogom hozzá?! Halálra dolgozom magam!

— És én nem? — kérdeztem. — Ez a harminc év mi volt? Bemelegítés?

Elhallgatott. A szobában az óra kattogása hallatszott.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Márk összerezzent.

— Ki a fene az… — morogta.

— A vacsorám — mondtam, és az ajtóhoz mentem.

*

A futár átnyújtotta a csomagot. Hal, szósz, friss rizs illata. Aláírtam, visszamentem a nappaliba, és az asztalra tettem.

— Teljesen megőrültél — mondta tompán. — Az én pénzemből…

— Ugyanabból — bólintottam. — Amihez te kérdés nélkül nyúltál. Mondjuk úgy, majdnem egálban vagyunk.

Leültem. Nyugodtan. Kinyitottam a dobozt. Fogtam az evőpálcikát.

Úgy nézett, ahogy ettem, egy új, zavarodott arckifejezéssel.
Mintha először látott volna bennem nem egy funkciót, hanem egy embert.

— És most mi lesz? — kérdezte végül.

Egy szalvétával megtöröltem a számat.

— Most ez lesz — mondtam. — Hétfőn visszaadod a pénzemet. Eladod a motort. Hitelt veszel fel. Mindegy.
— És ha nem? — féloldalas mosollyal kérdezte, már bizonytalanul.

Felemeltem a tekintetem.

— Szerdán beadom a válókeresetet. És hidd el, Márk — ötvennégy évesen az élet csak most kezdődik.
Különösen akkor, amikor az ember végre nem árnyék többé.

Ő hallgatott.

Én pedig először nagyon hosszú idő után éreztem, hogy igazán melegem van.
Nem a levestől.
A döntéstől.