Úgy nézte a papírlapot, mintha bírósági idézés lenne.
Az ujjai, nehéz aranygyűrűkkel tele, láthatóan remegtek.
A papír halkan zizegett — gondosan kinyomtatott táblázat: sült liba, zöldségek, fűszerek, a sütő áramfogyasztása. Alul az összeg és a bankszámlaadatok.

— Mi ez? Valami gúnyos tréfa?!

Eszter a konyha ajtajában állt, kezében egy tálcával. A forró ételből pára szállt fel, a szemüvege bepárásodott, de egy lépést sem tett előre. Az arca nyugodt volt. Túl nyugodt Szentestéhez képest.

— Ön mondta, Márta, hogy mindenkinek magáért kell fizetnie.
— Én csak az ön szabályait követem. Amint megérkezik az utalás, kiviszem az ételt.

Az asztalnál az anyós teljes rokonsága ült — nyolc ember, akik vidékről érkeztek, hogy együtt töltsék a Karácsonyt.
Béla bácsi mereven bámulta a tányérját, mintha el akarna tűnni benne.
Ilona néni köhögni kezdett — túl hangosan és nagyon rosszkor.
A unokatestvér, Zsolt, kapkodva elővette a telefonját, és úgy tett, mintha sürgős üzenetet írna.

— De hát Karácsony van! — fakadt ki Márta, összeszorított ajkakkal.
— Számomra az elmúlt fél év sem volt ünnep.

A szobában sűrű csend telepedett meg. Nehéz, ragadós, mint egy félig sült tészta.

*

Minden júniusban kezdődött.

Eszter hitelt vett fel, és vett a férjének egy professzionális autódiagnosztikai szkennert. A régi készülék már régóta csődöt mondott — az ügyfelek elmentek a konkurenciához, ő pedig éjfél után ért haza, vörös szemekkel és állandó fáradtsággal a vállában.
Gábor autószerelőként dolgozott, az életét a munkának szentelte, és folyamatosan panaszkodott, hogy a felszerelés cserbenhagyja.

Eszter csak segíteni akart.
Ajándékot adni.
Meglepetést az évfordulójukra.

Amikor kinyitotta a dobozt, az arca megváltozott. Úgy nézte a készüléket, mintha nem hinné el, hogy valódi. Aztán hirtelen magához szorította Esztert — olyan erősen, hogy majdnem elfogyott a levegője.

— Megőrültél?

De Eszter látta — boldog volt. Őszintén. Szinte gyermeki módon.

Este megszólalt a csengő. Bejelentés nélkül, ahogy mindig.
Márta.

Azonnal észrevette a dobozt. Megkérdezte, mennyibe került.
Eszter őszintén válaszolt.

Az anyós felrobbant.

— Adósságcsapdába taszítod a fiamat!
— Felelőtlen pénzszóró vagy!

Gábor megpróbált közbeszólni, de az anyja olyan dühvel vágott közbe, hogy azonnal elhallgatott.

— Ha nem tud bánni a pénzzel, akkor mindenkinek legyen külön költségvetése. Külön.
— Hogy ne rántsa le a fiamat.

*

Gábor hallgatott.
Eszter várt. Egy másodpercet. Még egyet. Legalább egy szót.

De ő csak elfordította a tekintetét.

Másnap megosztották a kiadásokat.
Lakbér — fele-fele.
Rezsi — fele-fele.
Étel — mindenki magának.

Gábor felsorolta a feltételeket, anélkül hogy ránézett volna.

Az élet könyveléssé vált.

Eszter filctollal megjelölte a tejes dobozokat — „E”.
Gábor a saját kenyerét vette.
A hűtőben két zóna jelent meg.
A fürdőszobában — két külön készlet.

Egy nap Eszter mosogatószert vett. Este Gábor átutalta a felét. Fillérre pontosan.
A közös csevegésben.

Nem beszéltek többé.
Külön főztek.
Egy lakásban ettek, mégis mintha külön világokban éltek volna.

És most — Karácsony.
Családi asztal.
Vendégek.
Hagyomány.

És a papír a költségekkel annak a nőnek a kezében, aki maga ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki magáért fizessen.

Eszter még mindig a konyha ajtajában állt. Az étel kihűlt.
Márta hitetlenkedve és egyre növekvő dühvel nézett rá.

— Te… tényleg azt hiszed, hogy fizetni fogok? — sziszegte.

Eszter enyhén oldalra billentette a fejét, és nyugodtan válaszolt:

— És ön tényleg azt hiszi, hogy tovább fogok úgy tenni, mintha ez csak egy karácsonyi félreértés lett volna?

*

Márta elsápadt. Nem vörösödött el a dühtől — elsápadt, mint akinek hirtelen kihúzták a talajt a lába alól. Olyan erősen szorította a papírt, hogy a szélei összegyűrődtek.

— Gábor, te ezt hallod?! — élesen a fiához fordult. — Mondd meg neki. Azonnal.

Minden tekintet rá szegeződött.
Gábor összekulcsolt kézzel ült az asztalnál. A vállai feszültek voltak, az állkapcsa megfeszült. Nem nézett sem az anyjára, sem Eszterre — a tekintete az asztal közepén álló üres szalvétatartón pihent.

A csend elnyúlt.
Túl sokáig.
Kínosan.

— Na?! — Márta hangja jéghideggé vált. — Eltűröd, hogy így bánjanak a családoddal Karácsonykor? Szentestén?

Gábor lassan felemelte a fejét. A mozdulat nehéz volt, mintha minden másodperc erőfeszítésébe került volna. Aznap este először nézett Eszter szemébe.

Ő nem kapta el a tekintetét.
Nem volt benne szemrehányás.
Nem volt benne könyörgés.
Csak fáradtság — és egy különös, már-már ijesztő nyugalom.

— Anya… — szólalt meg végül halkan. — Te mondtad: külön költségvetés.

*

Mintha egy kapcsoló kattant volna a szobában.
Ilona néni felszisszent.
Béla bácsi hátradőlt.
Zsolt mozdulatlanná dermedt a telefonjával a kezében.

— Őt választod?! — Márta szinte kiáltott. — Karácsonykor?! Mindezek után, amit érted tettem?!

Gábor néhány másodpercig hallgatott. Nagyot nyelt.

— Nem választok senkit — mondta lassan. — Csak… nem tudok tovább úgy tenni, mintha semmi sem történne. Még Karácsonykor sem.

Eszter előrelépett. Az első lépés volt aznap este.
Óvatosan letette a tálcát az asztalra. A karácsonyi ételek illata azonnal betöltötte a szobát — meleg, otthonos, fájdalmasan ide nem illő.

— A vacsora kész — mondta nyugodtan. — Ahogy az elszámolás is.

Márta felpattant. A szék élesen megcsikordult.

— Elég volt. — Körbenézett, mintha támogatást keresne, de csak lesütött tekinteteket talált. — Ebben a színjátékban nem veszek részt. Főleg nem Karácsonykor.

Felkapta a táskáját, de néhány lépés után megállt. Lassan visszafordult.

— Meg fogod bánni — sziszegte Eszter felé. — Az olyan nők, mint te, mindig így végzik.

Eszter nem emelte fel a hangját.

— Csak egy dolgot bánok, Márta.
— Hogy ilyen sokáig tettem úgy, mintha Karácsonykor is lehetne hallgatni és tűrni.

Márta még mondott volna valamit, de Gábor felállt.

— Anya. Elég.

Halkan mondta.
Kiabálás nélkül.
Gesztusok nélkül.

*

És éppen ezért hangzott véglegesnek.

Márta hosszan nézett rá — idegenül, figyelmesen, mintha először látná nem a fiát, hanem egy felnőtt férfit. Aztán hirtelen megfordult és elment.

A rokonok feszengve kezdtek szedelőzködni. Valaki motyogott valamit, valaki idegesen a kabátját kereste. Az ajtók egymás után csukódtak be, míg a lakás teljesen ki nem ürült.

Amikor az utolsó ajtó is becsapódott, csend lett.
Valódi csend.
Súlyos.
Tanúk nélkül.

Gábor lassan visszaült, mintha minden ereje elszállt volna. Végighúzta a kezét az arcán.

— Mindent elrontottam, igaz?

Eszter vele szemben ült le. Sokáig nézte, mintha mérlegelné, kimondja-e.

— Nem — mondta végül. — Csak túl sokáig nem tettél semmit.

Újra csend telepedett közéjük.

— Azt hittem, ha különválasztjuk a pénzt, könnyebb lesz — mondta halkan.

— A könnyebb nem jelenti azt, hogy igazságosabb — válaszolta. — Nem a pénz tört meg. A magány tört meg.

Gábor lehajtotta a fejét, mély levegőt vett.

— Visszafizetem a hitelt. Az egészet. Ez az én felelősségem volt.
— És… ha még akarod, próbáljuk meg újra. Mások által kitalált szabályok nélkül.

Eszter az asztalra nézett. A gyertyák lassan leégtek. Az étel már rég nem volt a Karácsony jelképe — csak egy vacsora maradt.

— Házasságban akarok élni — mondta halkan. — Nem egy elszámolásban.

Gábor bólintott.

Aznap este együtt ettek.
Számolgatás nélkül.
Megosztás nélkül.

Másnap reggel Eszter kidobta a filctollat.
Ugyanazt.
Mert többé nem akarta idegen kezdőbetűkkel megjelölni az életét.