Az esküvői ünnepség kellős közepén, amikor a poharak csilingeltek, és a vendégek már felszabadultan mosolyogtak, az anyós hirtelen felállt, és hangosan kijelentette:
— A lakás kizárólag a fiam nevére lesz bejegyezve. A menyasszonynak semmilyen részesedés nem jár.

Halálos csend ereszkedett a teremre. Úgy tűnt, még a zene is elhallgatott, a pincérek pedig tálcákkal a kezükben megdermedtek. És éppen ebben a pillanatban az apám nyugodt, mély hangja — aki kamionsofőr volt — úgy vágott át a feszültségen, mint egy kés:
— Nos… most akkor én következem.

Amit ezután mondott, szó szerint szólásra képtelenné tette.

A „Sterling” nevű fényűző bálterem mintha összement volna: a falak közelebb húzódtak, a levegő nehézzé vált. Marianne Hoffmann — a vőlegény anyja — felállt a helyéről, gondosan eligazítva hideg, ezüstös selyemruháját. Nem leendő családtagként nézett Klárára, hanem úgy, mint egy ragadozó, aki felméri a zsákmányát.

— Hölgyeim és uraim — hangja keményen, magabiztosan és parancsolóan csengett —, Lucas édesapjával együtt úgy döntöttünk, hogy valóban értékes ajándékot adunk az ifjú párnak.

A háta mögötti kivetítőn megjelent egy luxus-penthouse képe a város központjában: üvegfalak, fehér márvány, panorámás kilátás a folyóra és az óvárosra. A terem tapsviharban tört ki. Valaki elismerően füttyentett. Klára megdermedt. Tudta, hogy szó volt lakhatási segítségről, de ekkora nagyságrendre nem számított.

*

Marianne mosolya azonban éppoly gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Felemelte a kezét, csendet követelve.

— De — mondta élesen, lassan a menyasszony felé fordulva — szeretnék azonnal tisztázni egy alapvető dolgot. Ez az ingatlan kizárólag a fiam nevére kerül. Vagyonkezelői konstrukción keresztül.

Szándékosan szünetet tartott, majd Klárára fagyos megvetéssel nézett:
— Hogy ha ez a „vidéki lány” egyszer úgy döntene, nincs itt a helye, esélye se legyen akár egy fillérre is igényt tartani.

Mintha elfogyott volna a levegő. A poharak megálltak a vendégek kezében. Valaki zavartan megköszörülte a torkát, más elfordította a tekintetét. Ez nem jogi pontosítás volt — ez nyilvános megalázás volt, hidegen, mindenki előtt.

Klára lassan Lucas felé fordult, érezve, ahogy belül minden összeszorul:
— Lucas?..

Várt. Remélt. Hitt benne, hogy feláll, hogy legalább egy szót szól, hogy mellé áll.

De ő hallgatott. A terítőt bámulta, fülig vörösen, mintha el akarna tűnni. A hallgatása jobban fájt, mint az anyja szavai.

Klára kihúzta magát, összeszorítva a fogát. Nem fog sírni. Nem itt. Nem előttük. A csend egyre nyomasztóbbá, ragadóssá, fullasztóvá vált, mintha a terem lassan víz alá süllyedne.

És akkor — egy éles hang.

Csikorgás.

Egy nehéz széket elhúztak a padlón.

A menyasszony oldaláról lassan felállt egy erős testalkatú férfi, szélcserzett arccal és nyugodt, súlyos tekintettel. Körbenézett a termen, megállt Marianne-nál, majd halkan, de úgy, hogy mindenki hallja, megszólalt:
— Ha már az elvekről beszélünk… engedjék meg, hogy én is elmondjak egyet.

És abban a pillanatban Marianne Hoffmann elsápadt.

*

Nem emelte fel a hangját. És éppen ebben rejlett az ereje.

Klára apja lassan kilépett az asztal mögül, és kihúzta magát, mintha ismét több ezer kilométeres utak húzódnának a háta mögött. A kabátja rendezetten lógott a szék támláján, nagy, kérges kezei az asztallapra támaszkodtak. Először a lányára nézett. Hosszan. Úgy, ahogy akkor néz az ember, amikor szavak nélkül ígéri: itt vagyok.

Ezután Marianne felé fordult.

— Elvekről beszél — folytatta ugyanazzal a nyugodt hanggal. — Ez helyes. Az elvek sok mindent megmutatnak. Különösen ilyen pillanatokban.

Marianne megpróbált mosolyogni, de az ajkai megremegtek.
— Elnézést, de ön… tulajdonképpen kicsoda? — kérdezte hidegen. — Nem igazán értem ennek a felszólalásnak az értelmét.

Halk moraj futott végig a termen. Lucas végre felemelte a fejét.

— A menyasszony apja vagyok — válaszolta nyugodtan a férfi. — Tamás Brenner. Kamionsofőr. Harminckét év a volán mögött.
Szünetet tartott, majd hozzátette:
— És igen, értem, hogyan hangzik ez a penthouse-ok mellett.

Néhány vendég feszengve megmozdult. Marianne még egyenesebbre húzta magát, mintha újabb támadásra készülne.

— Akkor bizonyára megérti — mondta hangsúlyosan —, hogy a fiam biztonsága és a tulajdon kérdései…

— …a lányom megalázásával oldhatók meg? — szakította félbe Tamás halkan.

*

Olyan sűrű csend ereszkedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.

A kivetítő felé fordult, ahol még mindig a luxuslakás képe ragyogott.

— Szép — bólintott. — Drága. Masszív.
Ezután elővette a belső zsebéből a négyrét hajtott borítékot, és komótosan kibontotta.
— Nem akartam erről ma beszélni. Szavak nélküli ajándéknak szántam. De ha már ön úgy döntött, mindent nyíltan rendez…

Átadta a borítékot a műsorvezetőnek.
— Kérem, vetítsék ki.

A projektor felvillant. A penthouse eltűnt. A képernyőn egy ház jelent meg — nem hivalkodó, de tágas, világos, kerttel és tóra néző kilátással.

Suttogás futott végig a termen.

— Ez egy ház — folytatta Tamás —, Klára nevére bejegyezve. Teljes egészében. Vagyonkezelő nélkül. Feltételek nélkül. Három éve vettem. Szabadnap nélkül dolgoztam. A fülkében aludtam. Minden fillért félretettem.
A lányára nézett.
— Mert mindig tudtam: a kislányomnak kell egy hely, ahol biztonságban van. Bármi történjék is.

Klára érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. De ezek már másfajta könnyek voltak.

Marianne teljesen elsápadt.
— Ön… azt akarja mondani, hogy… — hebegte.

— Azt akarom mondani — felelte Tamás határozottan —, hogy a lányomnak nincs szüksége szívességekre. És főleg nem olyan ajándékokra, amelyekért a méltóságával kell fizetni.

Lucas felé fordult.

*

— És te, fiam — mondta harag nélkül, de keményen —, ma döntést hoztál. A hallgatásoddal.
Klárára bökött:
— És most már nem az a kérdés, kié melyik ingatlan. Hanem az, hogy méltó vagy-e ahhoz a nőhöz, aki mindvégig hitt benned.

Lucas lassan felállt.
— Klára… — kezdte remegő hangon. — Én… féltem. De nem értek egyet az anyámmal. Én…

— Késő — mondta halkan Klára.

Felállt, letörölte a könnyeit, és egyenesen Marianne szemébe nézett.
— Köszönöm az ajándékot. De én nem egy ingatlanhoz megyek feleségül.

Karba kapaszkodott az apjával.

— Apa, menjünk haza.

Tamás bólintott.
— Menjünk.

Elindultak a kijárat felé. Mögöttük maradt a terem — zavartan, megdöbbenve, már tudva, hogy nem botrány, hanem az igazság pillanatának volt tanúja.

Marianne Hoffmann pedig életében először megértette: pénzen sok mindent meg lehet venni…
De tiszteletet nem.