Sofia leparkolta a fekete BMW-t a város szélén álló ház kapuja előtt, és mély levegőt vett. A nap kimerítő volt a végletekig: végtelen megbeszélés az auditorokkal, sürgős jelentések az apjának, feszült telefonhívás a bankkal a logisztikai központ bővítéséhez szükséges hitelről. Most csak egy pohár száraz vörösborra, egy forró zuhanyra és csendre vágyott. Teljes csendre.

— Márk, itthon vagyok! — szólt be, miközben levette a blézerét, és letette a táskáját az előszobában lévő padra.

Nem érkezett válasz. Csak egy tompa hang szűrődött ki a dolgozószobából — az ajtó résnyire nyitva volt. Sofia lábujjhegyen indult el, már egy tréfán vagy egy váratlan csókon gondolkodott, amikor meghallotta a saját nevét.

— …igen, anya, bedőlt neki — Márk hangja teljesen idegenül csengett: hidegen, szárazon, számítóan. — Azt mondta, ajándékot akar venni neked. El tudod képzelni? Egy házat a városon kívül. Azt a tavat mellettit, emlékszel?

A telefonból elégedett, nyugodt nevetés hallatszott.

— Tökéletes. Vegye csak meg. De figyelj: azonnal a te nevedre kerüljön. És gyorsítsd fel a válást, Márk. Meddig akarsz még várni?

Sofia megdermedt. Odabent mintha valaki egyetlen mozdulattal lekapcsolta volna a világ hangját. A szíve úgy vert, hogy a fülében dobogott.

— Várj, anya, most… — Márk idegesen a kijelzőhöz ért. Nem találta el. Vagy nem bontotta a hívást teljesen. Sofia nem tudta pontosan. Egy dolgot tudott biztosan: mindent hallott.

Csendben visszalépett az előszobába, elővette a telefonját, és szinte irreális nyugalommal hangüzenetet rögzített az ügyvédnőjének:

*

— Eszter, sürgősen találkoznunk kell. Holnap. Elindítom a válást. És még valami: biztosíts minden vagyont. Azonnal.

Másnap reggel Márk a konyhában találta Sofiát egy csésze kávé mellett. Egyenesen ült, a sminkje hibátlan volt, a tekintete hideg és távoli.

— Jó reg… — kezdte, de Sofia felemelte a kezét.

— Nem kell. Mindent hallottam. Nem zártad le a hívást.

— Mi? Te… félreértetted — remegett meg a hangja. — Sofia, kérlek…

— Elég. Felnőtt nő vagyok. Te pedig gyáva. Beadom a válópert. Ma. És ma el is költözöl innen.

Amikor Márk a holmiját az anyja lakásába vitte a város peremén, Ilona diadalittas arckifejezéssel fogadta.

— Elintézted? — kérdezte, ajkait összeszorítva.

— Nem — válaszolta szárazon. — Minden félrement. Korábban beadta a keresetet. Az ügyvédek szerint semmit sem kapok.

— Semmit?! — Ilona hangja éles sikollyá vált. — Hiszen mindent megbeszéltünk! Rá kellett volna venned, hogy mindent a nevedre írasson: a lakást, az üzletrészeket, az autót, az ékszereket!

Márk nehézkesen leült egy székre, és az arcát a kezébe temette.

— Nem az, akinek hittük. Túl okos. Mindent dokumentált. Mindent bebiztosított. Tudta… még azelőtt, hogy visszamentem volna a szobába.

Ilona káromkodott, majd elhallgatott, és hirtelen kiegyenesedett.

— Ez az apja miatt van. Rajta keresztül kellett volna nyomást gyakorolni. Manipulálni. Idős, tőle függ. Sofia nélkül a vállalkozás nem működik. Rákényszerítette volna. De te, mint mindig…

Márk ököllel csapott az asztalra.

— Elég! Vége. Ő könyörtelen. Minden a közjegyzőnél van. Semmim sem maradt. Még az autó sem — ma azzal ment el.

Ilona elhallgatott. A tekintetében nem volt megbánás. Csak számítás. Egy ragadozó pillantása, aki már a következő lépést keresi.

*

Sofia az apja irodájában ült, és némán nézte az összekulcsolt kezeit.

— Biztos vagy benne, hogy végigviszed? Bíróságon? — kérdezte az apja. — Ő semmit sem fog kapni.

— Azt akarom, hogy ez példa legyen, apa. Mindenkinek. Márk és az anyja soha többé nem fognak az én pénzemen élni. És a jövőben senki sem nyúl a pénzemhez.

— És a városon kívüli ház? — kérdezte óvatosan. — Szinte minden készen állt.

Sofia keserűen elmosolyodott.

— A nevemre íratom. És a saját otthonommá teszem. Vendégek nélkül. Különösen a Ricard vezetéknévvel.

Az apja bólintott.

— Büszke vagyok rád. És ne feledd: nem vagy egyedül.

Sofia úgy lépett ki az irodából, mintha szilárd erő állna mögötte. Ez nem csupán válás volt. Ez háború volt. És ő megnyerte az első csatát.

De Ilona nem akart visszavonulni.

*

Ilona ügyvédje ugyanolyan hirtelen távozott, mint ahogy megérkezett. A lift ajtaja bezárult, és nehéz csend maradt utána.

Sofia visszatért az irodájába, és csak ott engedte meg magának, hogy leüljön a fotelbe. Ilona mindent egy lapra tett fel. Ez pedig azt jelentette, hogy a következő lépés kétségbeesett… vagy piszkos lesz.

Nem kellett sokáig várnia.

Három nappal később Eszter hívta, kertelés nélkül.

— Sofia, új fejlemény van. A volt anyósod névtelen bejelentést tett az adóhatóságnál. Azt állítja, hogy a cég bevételeinek egy részét a te személyes számláidra utalták.

Sofia lehunyta a szemét.

— Teljesen megőrült.

— Nem — felelte nyugodtan Eszter. — Kétségbeesett. És ez most nekünk kedvez. Minden jelentésünk, auditunk és igazolásunk megvan. Az ellenőrzés nem fog semmit találni. Viszont alapot ad egy rágalmazási perre.

*

Az ellenőrzés két hétig tartott, és egyértelmű jegyzőkönyvvel zárult: szabálytalanság nem történt.

Ugyanazon a napon Ilona megkapta az ellenkeresetet.

Aznap este Márk telefonált. A válás óta először.

— Sofia… kérlek. Beszéljünk.

— Mondjad.

— Anyám túl messzire ment. Én… nem ezt akartam.

— És mit akartál? — kérdezte Sofia.

Csend következett.

— Azt, hogy vége legyen.

— Akkor mondd meg neki, hogy álljon le. Ma.

— Ő nem fog leállni.

— Ez az ő döntése — mondta nyugodtan Sofia, és bontotta a hívást.

Egy héttel később Ilonát kihallgatásra idézték. Aztán újra. Végül bíróság elé került.

*

Az eljárás rövid és kíméletlen volt. Pénzbírság, perköltségek, kapcsolatfelvételi tilalom Sofiával és a családjával, valamint hivatalos megállapítás a jogellenes vagyonszerzési kísérletről.

Amikor a bíró felolvasta az ítéletet, Ilona mozdulatlanul ült. Könnyek nélkül. Jelenetek nélkül. Annak az embernek az üres tekintetével, aki nemcsak a pénzt veszítette el, hanem a hatalmat is.

Egy hónappal később Sofia a városon kívüli ház panorámaablakánál állt, egy pohár vörösborral a kezében. A tó lassan elsötétült, a házban csend uralkodott.

— Minden véget ért? — kérdezte az apja telefonon.

— Igen. Most már tényleg.

Sofia elmosolyodott a tükörképére az üvegben. Nyugodt volt. Biztos. Szabad.

Márk néhány héttel később elköltözött a városból. Ilona eltűnt mások életéből.

Sofia pedig megértett egy dolgot:
az igazi milliók nem a pénzben vannak.

Hanem abban a bátorságban, hogy meghalljuk az igazságot —
és az erőben, hogy becsukjuk mögötte az ajtót.