Az esküvő már karnyújtásnyira volt. Mindössze egy hónap. Harminc nap — és az életem, ahogy akkor hittem, végre egy szép, rendezett képpé áll össze.
Egy napsugár táncolt a bársonyos borítón, a esküvői albumon, amit épp most vettem át a nyomdából. „Dániel és Eliza” — a dombornyomott ezüst betűk kellemesen hűtötték az ujjaim hegyét. Elképzeltem, ahogy negyven év múlva együtt lapozzuk majd: ősz hajjal, nevetve, vitatkozva azon, melyikünk nézett ki jobban fiatalon. Ez a gondolat úgy melegített, mint az a kis fényfolt a bársonyon.

A kulcs a lakásom — az én lakásom! — zárjában megint akadozott, ahogy mindig. A régi, ismerős zár, amelyhez már régen hozzászoktunk egymáshoz. Megmozgattam a kulcsot, magam felé húztam az ajtót, vállal segítve.
A kattanás nem volt az igazi.
Száraz. Rövid. Fémes.
Idegen.

*

Újra bedugtam a kulcsot. Elfordítottam. Semmi. Csend. Csak a szívem kezdett hirtelen a halántékomnál dobogni — hangosan, nyugtalanul.

— Biztos Dániel akart meglepni — villant át rajtam egy ostoba gondolat. — Új zár, nagyobb biztonság…

Csakhogy Dániel üzleti úton volt. A gépe csak három óra múlva szállt le. Felhívtam — hangposta. Akkor felhívtam az anyját.

Margaret Wilson hangja mézesen bársonyos volt — pontosan olyan, amilyen mindig lett, amikor már eldöntött valamit mások helyett.

— Szervusz, Elizácska, drágám!

— Margaret, tudod, miért van új zár a lakásomban?

A méz egy pillanatra megdermedt.

— Ó, kedvesem… mondani akartam! Dániellel úgy döntöttünk, hogy a régi zár már semmit sem ér. Hatalmas biztonsági rés! Mi van, ha történik valami? Ráadásul hamarosan itt szaladgál majd az unokám… — könnyed, csilingelő nevetéssel fejezte be.

— De… a kulcs? Nálam nincs.

— Természetesen megkapod! Minden a családban marad. Csak meg kell értened: a család felelősség. Nem úgy van az, hogy kulcs a zsebbe és kész. Te mostantól a mi családunk része vagy. Ennek tudatosulnia kell. Kiérdemled — és megkapod a kulcsokat.

Az utolsó mondat hétköznapian, majdnem gyengéden hangzott. Mintha nem a saját lakásomhoz való hozzáférésről beszélt volna — amit a saját pénzemből, éjszakai műszakjaimból és munkámból vettem —, hanem arról, hogy mikor mehetek ki este.

— Mit jelent az, hogy „kiérdemled”? — remegett meg a hangom.

— Eliza, ne csinálj bolhából elefántot. Minden nő átesik ezen. Meg kell mutatnod, hogy készen állsz jó feleség lenni, a családi tűzhely őrzője. Dánielnek meglesznek a maga szempontjai. Én, mint anya, csak segítek. A kulcsok nálam vannak. Gyere el vasárnap a családi ebédre — együtt leszünk, gyakoroljuk azt a híres süteményedet, amit Dániel annyira szeret. Aztán meglátjuk.

Letette.

Ott maradtam a lépcsőházban, a tenyeremet a hideg fém ajtóra szorítva.
Az én ajtóm.

*

Odabent, a kanapén aludt a macskám, Leo, várta a vacsorát. Ott lógott a ruha a lánybúcsúra. Ott hevertek az új projektem vázlatai. Ott volt az életem. És most, úgy tűnik, ezt az életet ki kell érdemelni.

Először a düh jött. Fehér, vakító. Legszívesebben ököllel vertem volna az ajtót, rendőrt hívtam volna, ordítottam volna.
Aztán rám telepedett valami más. Hideg. Ragadós.

És Dániel? Tudott erről?

Amikor végre visszahívott, a zavara őszintének tűnt.

— Anyám… lecserélte a zárat? Nélkülem? Eliza, sokkolva vagyok. Biztos túlzásba esett. Jót akart. Ne idegeskedj, elintézem.

— „Elintézni” annyit jelent, hogy most azonnal visszakapom a kulcsaimat, Dániel. Ez nem az ő lakása.

— Persze, persze… beszélek vele. Csak ne legyen balhé, jó? Tudod, milyen a szíve. Felmehet a vérnyomása…

Beszélt szerelemről, családról, arról, hogy „nem kell felborítani a csónakot” közvetlenül az esküvő előtt. Ígérte, hogy megoldja.
De a hangjából hiányzott a legfontosabb: a határozottság.
Csak a megszokott engedékenység maradt.

Egy órával később elhozott egy kulcsot.
Egyet.
A többit megtartotta.

Úgy lépett be a lakásomba, mintha az övé lenne — mosollyal és előadással.

— Elizácska, por van a tévén. Egy jó háziasszony ilyet nem enged meg.
— Ilyen későn jársz haza a munkából? A feleségnek otthont kell teremtenie, nem éjszaka kószálnia.
— Ez a kanapé… láttam egy sokkal jobbat. Ezt ki kell dobni.

Leót „koszhordozónak” nevezte, és célzást tett rá, hogy „egy gyerekes házban nincs helye állatoknak”. Egy nap a vázlataimat gondosan összerakva találtam a szekrényben.

— Ha majd gyerekekkel foglalkozol, drágám, elfelejted ezeket a firkákat.

Dániel hallgatott. Homlokon csókolt és suttogta:

— Tarts ki. Ő csak segíteni akar. Bölcs asszony.

Ez a „bölcsesség” megfojtott.
A ruhát — ő választotta.
Az éttermet — ő hagyta jóvá.
A vendégeket — ő szűrte meg.

A tetőpont egy náluk tartott ebéd volt.

*

— Richárddal úgy döntöttünk, királyi ajándékot adunk nektek! — ragyogott Margaret. — Befizetjük az előleget egy új lakásra. Nagy lesz. Jó környéken. A te garzonodat, Eliza, ki lehet adni vagy eladni. A pénz megy a családi kasszába.

— És… az én lakásom? — suttogtam.

— Természetesen Dániel nevére kerül. Ő a férfi. Te pedig a háziasszony leszel. Majd én megtanítalak.

Ránéztem. A húst vágta, fel sem nézett.

— Dániel?

A tekintetében könyörgés volt: ne kezdd el.

És akkor bennem valami átkattant. Nem dühből — tisztánlátásból.
Ez így lesz mindig.

— Köszönöm az ajánlatot — mondtam nyugodtan. — De nem adom el a lakásomat. És minden kulcsot visszaveszek. Most.

Csend.

— Eliza, te ezt nem érted… — kezdte Margaret.

— Dehogynem. Tökéletesen. Vagy te, Dániel… vagy elmegyek.

— Ne állíts ultimátum elé! — robbant ki belőle. — Anya csak törődik velünk!

Ez volt az ő választása.

— Ennyi. Esküvő nem lesz.

Elmentem.
Másnap pedig, amikor egy lakatossal álltam a bezárt ajtóm előtt, először láttam Margarettet maszk nélkül — üvöltve, dühösen, gyűlölettel.

— Mindent tönkretettél! Mindent! — sikította. — Embert faragtunk volna belőled!

Bementem a lakásba. Bezártam az ajtót.
És akkor megértettem: ez még nem a vége.

*

…Az ajtó mögöttem tompa, végleges kattanással csukódott be.
A hátamat nekivetettem, és pár másodpercig csak álltam, hallgatva a szívem dobogását. A kezem remegett — nem félelemből, hanem adrenalintól. A lakásnak otthonillata volt: por, kávé, macska és én. Leo óvatosan kibújt az ágy alól, nyávogott, majd a lábamhoz dörgölőzött. Lehajoltam, felvettem, és csak akkor engedtem meg magamnak, hogy kifújjam a levegőt.

— Rendben van, kicsim. Rendben.

A lakatos elment, megígérve, hogy most „senki nem jut be csak úgy”. Belülről bezártam, elhúztam a reteszt, és hosszú idő után először éreztem csendet — igazit, sűrűt, biztonságosat.

A telefonom szinte azonnal rezgett.
Dániel. Aztán megint. És megint.

Nem vettem fel. Rendszeresen pakoltam össze a holmiját: az ingeket — gondosan, szerette a rendet; a borotvát; a töltőket; azt az ostoba pulóvert, amit Margarettől kapott, és amit utált, de hordott „nehogy megbántsa”. Minden tárgy megerősítette a döntésemet. Semmi az enyém. Csak az övé. Idegen. Felesleges.

Amikor a táska kész lett, az ajtó mellé tettem. Csak akkor vettem fel a telefont.

— Eliza — rekedt volt a hangja. — Kérlek. Beszéljünk. Anya túl messzire ment, tudom, de te mindent ilyen hirtelen…

— Nem, Dániel — vágtam közbe nyugodtan. — Hirtelen az volt, hogy lecseréltétek a zárakat. Hirtelen az volt, hogy eldöntöttétek helyettem, hol éljek és ki legyek. Én csak eljöttem.

— Nem érted — jöttek megint azok a hangok. — Ő ilyen… nehéz természet. De a javunkat akarja.

— Nem. Ő hatalmat akar. Te pedig nyugalmat. Tökéletes páros vagytok.

Elhallgatott.

*

— Szeretlek — mondta végül. — Hozzuk helyre.

Ránéztem a vázlataimra az asztalon. A macskára, aki már enni követelt. Az ablakra, amely mögött az estém kezdődött.

— A szeretet nem az, amikor azt kérik, hogy tűrj, miközben kiradíroznak. A szeretet védelem. Te ezt nem tetted meg.

— Akkor… vége? — kérdezte halkan.

— Igen.

Letettem, és azonnal letiltottam a számát. Aztán Margaretét. Aztán a családi csoportot, ahol már biztos tombolt a vihar.

Aznap este hetek óta először pizzát rendeltem, nem „rendesen főzött vacsorát”. A földön ülve ettem, Leo mellett, és egy furcsa érzésre lettem figyelmes: fájt — igen. De nem volt üres. Odabent hely szabadult fel.

Pár nappal később ajánlott levél érkezett. Felszólítás. Margaret ügyvédjétől. Hideg, kimért mondatok — nyomásgyakorlás. Elmosolyodtam, és egy dossziéba tettem a levelet. Nekem is volt ügyvédem. Papírjaim. Lakásom. És végre egyenes gerincem.

Egy hónappal később, azon a napon, amikor az esküvő lett volna, korán ébredtem. A napsugár megint táncolt a falon — ugyanúgy, mint akkor, az albummal. Levettem a polcról. Végighúztam az ujjam a dombornyomáson: „Dániel és Eliza”.

Aztán ollót vettem a kezembe.
Lassan. Óvatosan.
Elvágtam a borítót, és kidobtam a szemétbe.

Másnap új borítót rendeltem. Név nélkül. Egyszerűen szép és tartós. Egy jövőnek, amit még nem ismerek, de tudom, hogy az enyém lesz.

Este még egyszer lecseréltem a zárakat. Egyedül.
És amikor bezártam az ajtót, arra gondoltam:

Néha az élet legfontosabb esküvője nem egy másik emberrel köttetik.
Hanem önmagaddal.