— Látod ezt? Látod, mivé tette az otthonunkat?

Klára hangja nem volt hangos. Mély volt és érdes, mint amikor fém csikordul kövön — és ettől százszor félelmetesebbnek hatott bármilyen kiabálásnál. A nappali közepén állt mozdulatlanul, alakja, végletekig megfeszülve, az egyetlen rend-sziget volt a káosz óceánjában. A levegő sűrű és savanyú volt — olcsó, kiömlött bor, cigarettafüst és idegen izzadság keveréke. Ragadós foltok a parkettán, felborított poharak, a szőnyegbe taposott csikkek, amelyet fél éven át választott. De ez még nem volt a legrosszabb. A legrosszabb az üresség volt. Az üresség a falon, ahol még tegnap a nagy tévé lógott. Az üresség a polcon, ahol az ő laptopja és Klára táblagépe állt. És a legkínzóbb, legvisszataszítóbb üresség — a hálószobában, ahol a fésülködőasztalon egy nyitott, kifosztott ékszerdoboz hevert.

Márk az ajtófélfánál állt, tanácstalanul járatva a tekintetét a felesége arca és a pusztítás között. Épp az éjszakai műszakból érkezett haza — fáradtan, csendre és reggelire vágyva. Ehelyett egy katasztrófa epicentrumába lépett.

— Klára… én… nem értem, mi történt…

*

— Mi történt? — lassan fordította felé a fejét, sötét, minden csillogástól mentes szemei beléfúródtak. — A nővéred történt. A kedves, szegény egyetemista Zsófia, akinek „nem volt hol laknia”. Úgy döntött, tart egy kis bulit. Kikapcsolódásként. Meghívta a barátait. Ők pedig, úgy tűnik, meghívták a saját barátaikat is. Igazán vendégszerető lány.

A sarokban, az egyetlen megmaradt széken kuporgott a bűnös. Zsófia. Húszéves, általában örökké sértett arckifejezéssel telt ajkain, most még kisebbnek tűnt. A padlót nézte, a vállai finoman remegtek.

— Nem tudtam, hogy ilyenek… — suttogta, fel sem nézve. — Azt mondták, csak üldögélünk, zenét hallgatunk… Nem az én hibám, Klára…

— Nem a te hibád? — Klára tett egy lépést felé, a lány még jobban összegörnyedt. — Az ékszereim, amiket anyámtól kaptam, maguktól kerültek a „barátaid” zsebébe? Az elektronika, amire egy évig spóroltunk, csak „zenét hallgatott”, miközben kivitték a lakásból?

— Mindent meg fogunk találni! — vágott közbe Márk, előrelépve. Megpróbálta megfogni Klára kezét, de az úgy rántotta el, mintha megégette volna. — Zsófia, kik voltak ők? Tudod a nevüket, a számukat?

Zsófia megrázta a fejét, világos haja széthullott.

— Alig ismerem őket… Barátok barátai… Nem gondoltam…

*

— Ő soha nem gondolkodik! — vágta rá Klára, ismét a férje felé fordulva. Hangjában acél csengett. — Csak magára gondol. Hogy egy idegen városba jöjjön, a bátyja és a felesége nyakára üljön, aztán az otthonukat kuplerájjá változtassa, és hagyja, hogy idegenek kifosszanak minket az utolsó fillérig!

— Klára, hagyd abba, ő a nővérem — Márk kezdte elveszíteni a türelmét, arca elvörösödött. — Hibázott, megesik. Fiatal még. Hová menjen most? Az utcára?

Ez az érv volt az utolsó szikra. Klára kihúzta magát, arca hideg, áthatolhatatlan maszkká vált. Hosszan, súlyosan nézett rá.

— Vagy elmegy ma estig. Vagy én megyek el. És hidd el, pontosan a felét viszem mindennek. Minden kanalat. Minden tányért. És a lakás azon felét, ami törvény szerint megillet. Válassz.

Az este nem hozott megkönnyebbülést. Klára úgy takarított, mintha háborút vívna — a kosz, a szagok, az idegen jelenlét ellen. Úgy súrolta a parkettát, mintha a lakkréteggel együtt az idegen cipők emlékét is le akarná kaparni. Az ablakokat úgy mosta, mintha le akarná törölni magát a világot, amely mindezt megengedte.

Márk próbált segíteni. Hiába.

Később Zsófiát találta a szobában. Sírt, belé kapaszkodva, mintha ő lenne az utolsó menedék.

— Gyűlöl engem… Ki fog dobni… Senkim sincs rajtad kívül…

A konyhából a víz monoton zúgása hallatszott. Egy pillanatban Klára meglátta őket együtt — ahogy Márk átöleli a síró nővérét. És akkor valami benne végleg meghalt.

Az este elmúlt. Zsófia maradt.

Ez csak egyet jelentett: az ultimátumot figyelmen kívül hagyták.

*

A reggel süketítő csenddel érkezett. A lakás természetellenesen tiszta volt, szinte steril. Márk Klárát a hálószobában találta. Nem pakolt bőröndöt. A közös ágyukat szedte szét. Az ő oldaláról minden eltűnt.

— Mit csinálsz?

— A kanapén alszom — felelte nyugodtan. — Itt túl sok a hely egy embernek. Nektek kettőtöknek elég lesz. Ez most a te ágyad. És az övé.

A szavak pofonként csapták arcon.

— Hagyd abba. Ez már nem vicces.

— Ez nem színjáték — válaszolta. — Ezek az együttélésünk új szabályai.

Néhány órával később Zsófia egy táskával lépett ki a szobából.

— Elmegyek — mondta halkan. — Találtam hol laknom. Tudom, hogy hibáztam.

Márk meglepetten nézett rá.

— Azt hittem, nincs hová menned.

— Mert nem akartalak elveszíteni… de nincs jogom tönkretenni a házasságotokat.

Klára bólintott.

— Ha eszedbe jut bármi — nevek, számok — szólj. A te érdeked.

Az ajtó halkan csukódott be.

— Elégedett vagy? — kérdezte Márk.

— Nem — felelte. — Biztonságban vagyok.

Fáradtan rogyott le egy székre.

*

— Féltem, hogy rossz testvér leszek… és rossz férj lettem.

Most először Klára nem szakította félbe.

— Amikor megláttam az ágyat — tette hozzá halkan — megértettem, hogy elveszíthetlek. Nem válás miatt. Hanem mert egyszerűen megszűnsz az enyém lenni.

A csend közöttük már nem volt ellenséges.

— Nem ígérem, hogy elfelejtem — mondta Klára. — És nem ígérem, hogy minden olyan lesz, mint régen.

— Én sem akarom, hogy olyan legyen, mint régen — válaszolta. — Másképp akarom. Úgy, hogy legközelebb azonnal melléd álljak.

Közelebb lépett, de nem érintette meg.

— Nem kérem, hogy ma visszatérj az ágyba — mondta halkan. — Csak egy esélyt kérek, hogy megtanuljam nem elveszíteni téged.

Klára sokáig nézte. Aztán felvette a párnát a kanapéról, és bevitte a hálószobába — az ágy mellé tette, nem rá.

— Majd meglátjuk — mondta. — A tanulás nem szavakkal kezdődik.

És először Márk nem dühöt látott a szemében,
hanem figyelmet.