Amikor először megláttam Máriát, Dániel húgát az esküvőnkön, kedvesnek tűnt, kissé elveszettnek, egy olyan ruhában, amely nyilvánvalóan nem illett az alkalomhoz. Dániel újra és újra elszakadt a vendégektől, hogy megnézze, minden rendben van-e vele, nincs-e szüksége valamire. Akkor azt gondoltam: milyen gondoskodó testvér. Még tetszett is — azt hittem, velem is ilyen lesz.

Eltelt öt év, és még mindig nem tudtam megmondani, mikor változott ez a gondoskodás állandó aggodalommá, amely nehéz viharfelhőként lebegett a családunk felett.

— Elena, ugye érted, hogy neki nincs kihez fordulnia — mondta Dániel, miközben a kanapé szélén ült, és úgy szorította a telefonját, mintha bármelyik pillanatban kieshetne a kezéből.

Az ablaknál álltam, és az udvart néztem, ahol gyerekek fociztak a parkoló autók között. Mások autói voltak. Mi Dániellel még mindig tömegközlekedéssel jártunk.

— Dániel — fordultam felé, próbálva nyugodtan beszélni, bár belül már nőtt bennem az ismerős feszültség —, mennyi most?

Nem válaszolt azonnal. A telefon kijelzőjét bámulta — biztosan Mária újabb üzenete volt ott. Könnyek, könyörgések, ígéretek, hogy ez már tényleg az utolsó alkalom.

— Háromszázezer forint — mondta végül. — Ki kell fizetnie a lakbért. Ha nem, a tulajdonos kirakja.

Háromszázezer. Azonnal számolni kezdtem. Majdnem a fizetésem harmada. Az enyém, mert Dániel egy kisebb cég raktárában dolgozott: a jövedelme stabil volt, de szerény. Én viszont az elmúlt három évben kétszer váltottam munkahelyet, mindkétszer előléptetéssel, elvégeztem projektmenedzsment-képzéseket, és az angolomat is magabiztos szintre hoztam. Most már jóval többet kerestem, mint a férjem.

*

— A múlt hónapban már adtunk neki százötvenezer forintot adósságokra — emlékeztettem. — Azelőtt pedig kétszázezer forintot kezelésre. Ami el sem kezdődött.

— Elena, kérlek… — Dániel felállt, és közelebb lépett. A szemében fáradtság és bűntudat volt. — Tudom, hogy ez nem igazságos. De ő a húgom. Az egyetlen.

Felsóhajtottam. Az egyetlen húgom. Ez mindig hatott. Mária hét évvel volt fiatalabb Dánielnél, és gyerekkora óta felelősnek érezte magát érte. Amikor a szüleik elváltak, és az anyjuk inni kezdett, Dániel — tizenhat évesen — készítette neki a reggelit, vitte iskolába, segített neki tanulni.

Ez a történet mindig megérintett. Tényleg. De most Mária huszonhat éves volt, és még mindig nem tudott önállóan élni.

— Rendben — mondtam egy kis szünet után. — Utald el neki a pénzt. De ez az utolsó alkalom. Nekünk is spórolnunk kell.

Az önerőre. Nem mondtam ki hangosan, de mindketten tudtuk. A számlán már ott volt nyolcmillió forint — a túlóráim, az elmaradt kávézások, az új ruhák és a lemondott nyaralások eredménye. Dániel is félretett, amennyit tudott, de nagyrészt az én pénzem volt. A miénk — ezt ismételgettem magamban. Bár egyre gyakrabban csendült fel bennem egy másik szó: az enyém.

Dániel megölelt.

— Köszönöm, drágám. Szeretlek. Megígérem, hamarosan magunkért kezdünk élni.

Bólintottam, a vállához simulva, érezve a kölnije illatát — azt, amelyet három éve ajándékoztam neki. Megbecsülte, csak különleges alkalmakkor használta.

Két héttel később Mária újra felhívott. A hangja most jobban remegett, mint korábban.

— Dániel, találkoznunk kell. Azonnal. Telefonon nem tudom elmondani.

Egy olcsó kávézóban találkoztunk a metró közelében. Műanyag székek, a menü a falon. Mária a teáscsészét szorongatta, nem emelte fel a tekintetét.

— Terhes vagyok — suttogta.

Csend lett. A szomszéd asztalnál valaki nevetett, csörögtek a kanalak, idegesítő zene szólt.

— Kitől? — kérdezte Dániel rekedten. — Azt mondtad, nincs senkid.

— Egy bárban ismerkedtünk meg egy hónapja — Mária könnyes szemmel felnézett. — Néhányszor találkoztunk. Aztán eltűnt. Letiltotta a számomat. Azt sem tudom, hol lakik.

Néztem őt, és a sajnálat helyett jeges düh nőtt bennem. Mária huszonhat éves. Felnőtt nő.

— És mit akarsz tenni? — kérdeztem nyugodtan.

— Nem tudom… — sírta el magát. — Anya azt mondta, ha megtartom a gyereket, többé nem léphetek be a házába. És még orvosra sincs pénzem. Félek, Dániel…

Dániel megfogta a kezét.

— Segítünk — mondta. — Ugye, Elena?

*

Ránéztem. Aztán Máriára. És bólintottam.

Aznap éjjel Dániel fel-alá járkált a lakásban.

— Pénz kell az orvosokra, a szülésre, a gyerekre… vagy egy abortuszra, ha még lehet…

— Dániel, elég — ültem fel az ágyban. — Nincs ennyi pénzünk.

— Van megtakarításunk — mondta óvatosan. — Az önerőre.

Elsápadtam.

— Ezt komolyan mondod?

— A lakás várhat. De Mária most egyedül van…

— Ez az én pénzem — vágtam rá. — Az enyém. Én kerestem meg.

— Akkor nem adsz? — kérdezte halkan.

— Nem.

Kiment a szobából. Én pedig egyedül maradtam.

Másnap előléptettek. Osztályvezető lettem. A fizetésem újabb harminc százalékkal nőtt.

Este bementem egy autószalonba. Csak körülnézni. Két óra múlva azonban kulcsokkal a kezemben jöttem ki.

Ahogy az éjszakai városban vezettem, a telefonom megállás nélkül csörgött. Nem vettem fel.

Későn értem haza. Dániel a konyhában ült.

— Hol voltál?.. — kérdezte tompán. — Mit tettél?..

Szótlanul az asztalra tettem a kulcsokat.

És csak ennyit mondtam:

— Most magamat választom.

*

Szótlanul az asztalra tettem a kulcsokat.

Dániel sokáig nézte őket, majd engem. Nem harag volt a szemében. Valami rosszabb — lassú, fájdalmas felismerés.

— Tényleg megtetted… — mondta végül.

— Igen — válaszoltam. — És nem, nem bánom.

Leült. Nem roskadt össze — nehézkesen ült le, mint aki most érti meg először, hogy a helyzet nem oldódik meg magától.

— Egész éjjel gondolkodtam — mondta halkan. — Miután nem vetted fel a telefont. Jártam a várost, és azon töprengtem, hol rontottam el.

Nem szóltam.

— Hozzászoktam, hogy megmentem Máriát — folytatta. — Tizenhat éves korom óta. Azt hittem, ha abbahagyom, biztosan történik vele valami rossz. Hogy elárulom.
Felnézett.
— De tudod, mit értettem meg? Hogy téged árultalak el. Sokkal korábban.

Elszorult a torkom, de hallgattam.

— Nem kellett volna kettőnk helyett erősnek lenned — mondta. — Én egyszerűen… megengedtem magamnak, hogy ne nőjek fel. Mert ott voltál te. Te vittél mindent.

*

Felállt, közelebb lépett, de nem ért hozzám — mintha félt volna.

— Az autó nem árulás — mondta. — Határ. És én azt a határt már jóval korábban átléptem.

Másnap ő maga hívta fel Máriát. A másik szobából hallottam a beszélgetést — nem tudta, hogy még otthon vagyok.

— Nem, Mária — mondta nyugodtan. Nem kiabált. Nem magyarázkodott. — Nem lesz pénz.

Szünet. Aztán Mária hangja — éles, hisztérikus.

— Mert ez így nem mehet tovább — folytatta. — Felnőtt vagy. A terhesség komoly dolog. De ez a te életed. Segítek orvost találni, szociális programokat, munkát, ha kell. De nem fogok többé fizetni a döntéseidért.

Újabb szünet.

— Nem — ismételte. — Ez nem vita tárgya.

Amikor belépett a szobába, sápadt volt, de nyugodt.

— Azt mondta, elhagytam — mondta. — Hogy idegen lettem számára.

— És te? — kérdeztem.

A szemembe nézett.

— Én pedig először sok év után érzem azt, hogy helyesen cselekedtem.

Nem békültünk ki még azon az estén. Nem voltak ölelések, könnyek, szép szavak. Volt viszont egy hosszú, őszinte beszélgetés — fáradtságról, pénzről, elhallgatott sérelmekről.

Nem mentegetőzött. Nem kért bocsánatot.

*

— Ha úgy döntesz, hogy jobb neked nélkülem — mondta —, elfogadom. De ha adsz egy esélyt… téged választalak. Nem „mindenkit”. Téged.

Eltelt néhány hónap.

Mária valóban felnőtt — nem azonnal, nem tökéletesen, de egyszerűen nem maradt más választása. Információval és kapcsolatokkal segítettünk neki, nem pénzzel. És a világ nem omlott össze.

Mi pedig Dániellel újra spórolni kezdtünk. Lassan. Másképp. Anélkül az érzés nélkül, hogy egyikünk elvenne a másiktól.

Néha beindítom az autót, és látom, ahogy a balkonról mosolyog rám.

És minden alkalommal ugyanarra gondolok:

A szeretet nem áldozat.
A szeretet az a pillanat, amikor végre téged választanak.