— Klára… — Júlián megállt a fürdőszoba ajtajában, miközben letöröltem a sminket. Halk volt. Túlságosan halk, mintha attól tartana, hogy valaki meghall minket. — Megtennéd… nem most? Ne előtte.

Lassan felnéztem a tükörben a saját tükörképemre. Nyugodt arc. Fegyelmezett. Majdnem hideg. Megvártam, hogy folytassa.

— A „nem most” pontosan mikor? — kérdeztem.

Elfordította a tekintetét, és megdörzsölte az orrnyergét — azt a mozdulatot, ami mindig előjött, amikor érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.

— Tudod, miért. Heléna… ha megtudja, hogy te dolgozol azon a projekten, csapásként éli meg. Árulásként. Nemcsak tőled, tőlem is.

Ekkor minden a helyére került.

— Tehát nem a pozícióm aggaszt, mondtam nyugodtan. — Hanem a következmények.

Hallgatott. Ez már önmagában válasz volt.

— Csak… légy senki, mondta végül. — Csak erre a két hétre. Azt mondjuk, hogy menedzserasszisztens vagy. Kérlek. Utána… utána csinálj, amit akarsz.

Öt év házasság. Öt év, amikor a támasza voltam, nem a problémája. Most pedig azt kérte, hogy kisebbé tegyem magam. Nem szégyenből. Félelemből.

— Rendben, feleltem egy rövid szünet után. — Senki leszek.

Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mintha épp elkerült volna egy katasztrófát.

*

Én pedig már tudtam: ha szerepet akar velem eljátszatni, végignézheti, hogyan bánnak velem addig, amíg nem tudják, ki vagyok valójában.

Heléna két hétre egy belvárosi penthouse-t bérelt Budapesten. „Nem szeretek hotelekhez igazodni.” Korábban már láttam őt — futólag, az esküvőnkön, a zaj, a koccintások és az emberek között. Az arcomra sem emlékezett. A fiatalabb testvér felesége nem személy volt. Háttér.

Amikor beléptünk, a panorámaablaknál állt, proseccós pohárral a kezében, és nem fordult meg azonnal. Volt időnk levenni a cipőnket, körbenézni, megérezni a különbséget „az átmenők” és „a döntéshozók” között.

Felkészülten érkeztem. Egy régi, bolyhos pulóver, egyetemi évekből maradt farmer, nagy vászontáska, mintha a piacról jöttem volna. Haj egyszerű gumival összefogva. Smink nélkül. Ékszerek nélkül. Semmi státuszjel.

Amikor végre megfordult, lassan végigmért. Szakmai alapossággal. Nem köszönt azonnal. Előbb felmért.

— Klára, mondta végül, mosoly nélkül nyújtva a kezét. — Örülök, hogy végre rendesen megismerhetlek.

A keze hideg volt; a gyűrű nehéz, belefúródott az ujjamra — emlékeztetőként, hogy kinek van itt súlya.

— Jaj, Heléna, gyönyörű ez a lakás! — mondtam túlzott lelkesedéssel. — A munkahelyen arról álmodunk, hogy egyszer így élhessünk.

*

Júlián majdnem félrenyelt. Heléna először mosolygott azon az estén. Hidegen. Elégedetten.

— Üljetek le. A vacsorát étteremből rendeltem, nem szeretek főzni, amikor pihenek.

Leültem, és magam mellé tettem a táskát. Az azonnal felborult, ügyetlenül, teljesen idegenül a tökéletes enteriőrben. Heléna látta. Természetesen látta.

— Júlián mondta, hogy beszerzésen dolgozol, jegyezte meg, miközben újratöltötte a proseccóját. Nekünk nem kínált.

— Igen, menedzserasszisztens, válaszoltam kissé leegyszerűsített hangon. — Papírok, rendelések, koordináció. Sok munka, de… elfogadhatóan fizetnek.

— Az „elfogadható” mennyi?

Mondtam egy átlagos összeget. Heléna bólintott, mintha kipipált volna egy rubrikát.

— A lényeg, hogy meg lehessen belőle élni, mondta, Júlián felé fordulva. — És te? Az építőipar most nem könnyű, úgy hallom.

Júlián óvatosan magyarázni kezdett, válogatva a szavait. Heléna félig figyelt: kinézett az ablakon, megigazított egy párnát, a körmeit nézegette.

— Mi Thomasszal most nyitottunk egy új pékséget a belvárosban, vágott közbe. — A bérleti díj őrületes, de gyorsan megtérül. Az emberek hajlandók fizetni a minőségért.

— A minőség fontos, mondtam nyugodtan. — Főleg, ha tudod, miért fizetsz.

Gyors, éber pillantást vetett rám. Aztán úgy döntött, csak képzelődött.

*

Vacsora közben Heléna sokat beszélt: beszállítókról, tanúsítványokról, „európai standardokról”. Én hallgattam, és időnként naiv kérdéseket tettem fel — olyanokat, amilyeneket egy rendszeren kívül álló ember tesz fel.

— Ki vezeti a könyveléseteket? — kérdeztem mellékesen. — Saját csapat vagy külsős cég?

— Csak külsős, válaszolta Heléna. — A belsős könyvelők túl nagy kockázat.

— Igen… — morogtam, a villát az ujjaim között forgatva. — Főleg határokon átnyúló pénzmozgásoknál. Annyi árnyalat van, hogy könnyű valamit elszámolni.

Megmerevedett. Csak egy pillanatra. De elég volt.

— Értesz ehhez? — kérdezte, belekortyolva a proseccóba.

— Muszáj, vontam vállat. — Néha a számok többet mondanak, mint az emberek.

Júlián nyugtalanul rám nézett. Halványan elmosolyodtam felé. Már túl késő volt.

Vacsora után Heléna kávét javasolt. Az ablakhoz léptünk; a város fényei tükröződtek az üvegen.

— Mindig azt gondoltam, mondta, — hogy fontos tudni, hol a helyed. Ez leegyszerűsíti az életet.

— Különösen, ha te választod meg, feleltem.

*

Figyelmesebben nézett rám.

— És neked hol a helyed, Klára?

Letettem a csészét.

— Ott, ahol a döntések születnek.

A csend sűrűvé vált.

— De azt mondtad, asszisztens vagy, mondta Heléna lassan.

— Azt mondtam, amit hallani akartatok, válaszoltam nyugodtan. — Az asszisztens kényelmes szerep. Senki nem figyel túl közelről.

— Júlián? — a testvéréhez fordult. — Te tudtad?

Elsápadt.

— Most nem alkalmas…

*

— Most a legalkalmasabb, vágtam közbe.

Elővettem a telefonomat, és megmutattam a képernyőt.

— Ez a könyvvizsgálótok levele. Meglepődött, hogy még nem válaszoltatok. Különösen a második pékséggel kapcsolatban.

Heléna teljesen elsápadt.

— Honnan van ez neked?

— Mert nem asszisztens vagyok, Heléna. Európai pénzügyi igazgatója vagyok annak a tanácsadó csoportnak, amely ezt az ellenőrzést végzi. És hidd el, szívesebben ismertelek volna meg más körülmények között.

Leroskadt a fotelbe. A gyűrű az ujján már nem tűnt a hatalom jelének.

— Szóval… végig…

— Figyeltem, mondtam. — Ahogy beszélsz. Ahogy nézel. Ahogy eldöntöd, ki érdemel tiszteletet.

— Tönkretehettél volna minket, suttogta.

— Megtehettem volna, bólintottam. — De nem tettem.

Majd hozzátettem:

— Én döntöm el, mikor és miért fizetnek.

Tíz perccel később elmentünk. A liftben Júlián beszélni próbált. Én hallgattam.

Az ajtónál megálltam.

— Nem fogom magam kisebbé tenni, csak hogy te kevésbé félj, mondtam. — Döntsd el, akarsz-e az igazi énem mellett állni.

Nem válaszolt.

És hosszú idő után először nem érdekelt.