A nap utolsó sugarai félénken szűrődtek be a konyhaablakon, meleg, mézszínű árnyalatokba borítva a falakat. A levegőben frissen elfogyasztott borscs és frissen főzött tea otthonos illata lebegett. Márta kényelmesen ült a széken, élvezettel kortyolta ki a csészéjét. Ez az este ugyanolyan hétköznapinak tűnt, mint az előző száz. Csendes vacsora a férjével. Nyugodt beszélgetés tea mellett. Egy megszokott rutin, amelyben semmi sem utalt közelgő viharra.

Tamás vele szemben ült, tekintete a telefon kijelzőjére tapadt. Lapozgatott, összevont szemöldökkel. Néhány perccel korábban még az édesanyjáról, Eleonóráról beszéltek. Arról panaszkodott, hogy rosszabbodott az anginája, és egyre nehezebben boldogul egyedül a város szélén álló nagy házzal.

— Hétvégén el kellene mennünk segíteni neki, fát vágni meg ilyesmi — mondta Tamás, anélkül hogy felnézett volna a telefonról. — Nagyon legyengült.

— Persze, menjünk — felelte könnyedén Márta. — Akár ide is hozhatnánk egy hétre, hadd pihenjen a sparhelttől és a kerttől.

— Nem pihenésről van szó, Márta. Nincs hol laknia. A ház rohad, az udvar pedig már meghaladja az erejét. Kellene neki egy kicsi, de saját ház. Egy rendezett településen.

Márta együttérzően bólintott. Az anyósa szigorú és uralkodó nő volt, de egy idős, beteg, egyedül élő embernek valóban nehéz.

*

— Körülnézhetnénk — javasolta. — A kis házak mostanában nem olyan drágák Tölgyesen.

Tamás letette a telefont, belekortyolt a teába, és azzal a nyugodt, üzletszerű tekintettel nézett rá, amellyel általában a beosztottjainak szokott utasításokat adni — és nem várt ellenvetést.

— Pont erről beszélek. Már találtunk is egyet. Nagyon jó kis ház, szinte új. Anyám teljesen odavan érte.

— Ez nagyszerű! — örült meg őszintén Márta. — De miből fizeti ki? Nincs ennyi pénze.

— A pénzt megoldjuk — legyintett Tamás, mintha pár tízezer forintról lenne szó. — Anyám addig nálunk lakik, amíg eladjuk a lakásodat, és megvesszük neki a házat Tölgyesen.

Ezt teljesen tárgyilagos hangon mondta. Kérés nélkül. Megbeszélés nélkül. Egyszerűen közölte a tényt — olyan természetességgel, mint az időjárás-jelentést.

Márta megdermedt. Egy pillanatra azt hitte, félrehallott. A csend zúgott a fülében, a falióra kattogása hirtelen elviselhetetlenül hangos lett.

— Tessék? — préselte ki magából, miközben érezte, hogy elsápad.

— Mi nem világos? — vonta fel Tamás a szemöldökét. — Az egyszobás lakásod a Szent Márton utcában, amit a nagymamádtól örököltél. Úgyis üresen áll. Fillérekért adjuk ki. Sokkal ésszerűbb eladni, és normális ingatlanba fektetni az anyám számára. Közel lesz, szem előtt. Nekünk is nyugodtabb.

*

Márta lassan letette a csészét az alátétre. A porcelán halkan csörrent — túl hangosan egy ilyen békés konyhához képest.

— Tamás — mondta egyenletesen, szinte nyugodtan. — Azt mondtad: „eladjuk a lakásodat”. Jól hallottam?

— Igen — vont vállat. — Család vagyunk. Mi számít, kié papíron? Minden közös.

Márta ránézett, és ijesztő tisztasággal értette meg: ő ezt komolyan gondolja. Nem játszik. Nem manipulál. Őszintén úgy tekint a nő tulajdonára, mint egy erőforrásra, amivel szabadon rendelkezhet.

— Az a lakás az enyém — mondta lassan. — A nagymamámtól örököltem. A házasságunk előtt. És soha nem ígértem meg, hogy eladom.

— Márta, ne kezdd — jelent meg először ingerültség Tamás hangjában. — Önzően gondolkodsz. Anyám beteg nő. Azt akarod, hogy egy omladozó házban élje le az életét?

— És te nem akarod megbeszélni? — Márta felállt az asztaltól. — Megkérdezni, nem pedig kijelenteni?

— Nincs mit megbeszélni — ő is felállt, fölé tornyosulva. — Én vagyok a férfi. Én hozom a döntéseket. Én felelek a családért.

Ezek a szavak úgy kattantak benne, mint egy régen szoruló zár — és hirtelen kinyílt.

— Melyik családért, Tamás? — kérdezte halkan. — Az anyádéért? Mert abban a családban, ahol én vagyok, most éppen nem létezem.

Tamás fintorgott.

*

— Túlreagálod. Anyám csak pár hónapig maradna. Te vezeted a háztartást, megoldod. Aztán átköltözik a saját házába — amit, mellesleg, közös pénzből veszünk.

Márta halványan elmosolyodott. Öröm nélkül.

— Nem — mondta.

— Hogyhogy nem? — ráncolta a homlokát Tamás.

— Nem a lakás eladására. Nem arra, hogy az anyád ideköltözzön. És nem azokra a döntésekre, amiket a hátam mögött hozol meg.

Tamás úgy nézett rá, mintha most látná először.

— Tényleg ellenem fordulsz? — hangjában fenyegetés csengett. — A család ellen?

— Én vagyok a család, Tamás — nézett a szemébe. — Vagy legalábbis az voltam. Amíg el nem döntötted, hogy rendelkezel velem.

Hirtelen hátat fordított, végigjárta a konyhát, és dühösen félretolta a széket.

— Ezt még megbánod — vetette oda. — Anyám holnap jön. És megoldjuk hiszti nélkül.

Márta némán bólintott. De nem azért, mert egyetértett.

Aznap éjjel nem aludt. A plafont bámulta, és a nagymamája lakására gondolt — a kicsire, világosra, az erkélyre és a régi muskátlikra az ablakban. Az egyetlen helyre az életében, ahol senki nem mondta meg neki, hogyan éljen.

Reggel, amikor Tamás elment dolgozni, Márta kinyitotta a laptopot.

Délre időpontja volt a közjegyzőnél.

Estére ott voltak a kinyomtatott iratok, amelyek igazolták, hogy a lakás az ő különvagyona, és nem képezi a megosztás tárgyát.

És egy bőrönd az előszobában.

*

Amikor Tamás hazaért, Márta már várta.

— Hová készülsz? — kérdezte zavartan.

— Haza — felelte nyugodtan. — A saját lakásomba. Abba, amit te már régen eladtál a fejedben.

— Nem mehetsz el csak úgy — sápadt el. — Férj és feleség vagyunk.

— De igen — nyújtotta át neki a dossziét. — És el is válhatunk. Már benyújtottam a kérelmet. Holnap hívni fog az ügyvéd.

Tamás lerogyott a székre, mintha kiszállt volna belőle az erő.

— És anyám…?

— Az anyád a te felelősséged — mondta Márta, miközben felvette a bőröndöt. — Az életem pedig — végre — az enyém.

Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Veszekedés nélkül. Kiabálás nélkül.

De azon az estén Márta hosszú idő óta először nem félelmet érzett az utcán — hanem megkönnyebbülést.