— Hol van a kártyám, Márk? — Klara viharként rontott be a konyhába, szétzúzva a ragacsos csendet. A férje az asztalnál ült, önelégült lustaságba burkolózva, a telefonját görgette, mintha az egész világ már rég az irányítása alatt állna. Az előtte álló kihűlt kávé senkit sem érdekelt — csak az időt, amely mintha megdermedt volna.

Márk lassan felemelte a tekintetét. Egy gúnyos árnyék suhant át a szemén, majd jéghideg mosollyá vált, amikor hátradőlt a székén, mintha előadásra készülne.

— A kártya? Melyik kártya? — mondta közönyösen. — Az, amivel tonnaszám hordod haza a rongyokat?

Klara érezte, ahogy belül minden összeszorul. A valóság nyomot hagyott a dühén. Pénzügyi elemző volt egy IT-cégnél, többet keresett, mint a férje, mégis kevesebbet költött. Átgondolt vásárlások, tudatos ruhatár — az ő szájából mindez váddá torzult.

Ellenben Márknál mindig akadt pénz egy új horgászbotra vagy a motor legújabb „fejlesztésére”.

— Ne tettess hülyét — a hangja hidegebb volt, mint a huzatban a fém. — A pénztárcámban hagytam a kártyát. Most nincs ott. Hol van?

Márk lassan felállt — magasabbnak, szélesebbnek tűnt, az árnyéka sötéten vetült a falra. A hangja mély volt és feszes, mint egy kifeszített húr.

— Nálam van. És nem adom vissza, amíg nem kezdesz rendesen élni.

Egy pillanat — és megállt az idő. Hat év házasság alatt Klara sok mindent hallott már. De ez? Ez telibe talált. A kártya nem csupán műanyag volt. Szabadság volt. Egy határ, amelyet senkinek nem volt joga átlépni engedély nélkül.

— Rendesen élni? — a hangja megremegett, de nem a félelemtől. — Ez az én pénzem, Márk. Add vissza a kártyát. Most.

*

Felnevetett — röviden, élesen, mint az üvegcsörömpölés.

— Komolyan? A tiéd? Emlékeztetlek: család vagyunk. A költségvetés közös. És én döntöm el, mire költjük. Mert én vagyok a családfő.

Klara előrelépett, ökölbe szorítva az ujjait. Egyenesen a szemébe nézett, pislogás nélkül.

— Családfő? Te? Napi tíz órát dolgozom. Nem vagyok a rabszolgád.

Márk összefonta a karját. A szeme résnyire szűkült.

— És mit csinálsz a házért? A hűtő üres. Nincs vacsora. Akkor jössz haza, amikor kedved tartja. Ez szerinted család?

A vér lüktetett Klara halántékában. Azt az életet élte, amit maga választott. Reggeli jóga, barátnőkkel való találkozások, egy munka, amelyben erős volt. Nem volt senkinek az árnyéka.

— Rendet akarsz otthon? Vegyél fel takarítót. Add vissza a kártyámat.

— Nem — elővette a telefonját, és úgy lengette, mint csalit a cápa előtt. — Már tankoltam. Vettem egy bukósisakot. Ugye nem bánod?

Ütés. Mély. Jeges.

— A pénzemet költöd a beleegyezésem nélkül?! Ez lopás!

Közelebb lépett. Minden egyes lépéssel sűrűbb lett a sötétség.

— Lopás? Házasok vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is. És fordítva. Elfelejtetted?

Klara lélegzete elakadt. A tér összeszűkült, mint egy csapda. Ez már nem vita volt. Ez hatalomátvételi kísérlet volt.

— Add ide a telefont — mondta halkan, mintha jelszót mondana.

— És ha nem? Futnál anyucihoz? A rendőrségre? — fölé hajolt. — Senki sem fog neked hinni. Ez csak egy családi veszekedés, nem?

*

Klara a szemébe nézett. Üresség. A szeretetnek nyoma sem volt. Csak a tulajdonlás hideg érzése.

Lassan elmosolyodott. Túl nyugodtan. Túl különösen.

— Akarsz vacsorát? Főzök.

Márk összeszűkítette a szemét.

— Na végre. Talán kezded megérteni, hogyan kell viselkednie egy feleségnek.

Kinyitotta a hűtőt. Üres. Nyirkos. Egy csomag fagyasztott derelye — ennyi maradt ezen a csatatéren.

— Derelye?! — a hangja kettévágta a csendet. — Ez most vicc?

— Ez van. Ha mást akarsz, adj pénzt.

Elhúzta a száját, de kivett néhány bankjegyet a kabátjából.

— Tessék. És semmi trükk — tudom, hol vagy.

Klara elvette a pénzt. Felvette a kabátját. Az ajtó becsukódott mögötte — és csak akkor engedte meg magának, hogy levegőt vegyen. A lift menedék lett. A keze remegett, de ebben a remegésben elszántság volt — annak az elszántsága, aki lépést tesz az ürességbe, és tudja, hogy szárnyai nőnek.

— Jó napot. Le szeretném tiltani a kártyámat — a hangja határozott volt. — És újat szeretnék igényelni.

Az ügyintéző udvarias és hatékony volt. Öt perc múlva minden elintézve. A kártya letiltva. Az új úton.

Klara kilépett az utcára. A hűvös levegő megérintette a bőrét, de belül tűz égett. Felhívta egy barátnőjét.

— Eszter? Klara vagyok. Alhatnék nálad ma éjjel?

— Persze! Mi történt?

— Elmondom, amikor odaérek. Egy órán belül ott vagyok.

Klara felnézett a lakása ablakaira. Égett a villany. Ott volt Márk.

Tudta: nincs visszaút.

*

A reggel csendben érkezett, szinte óvatosan — mintha félt volna megzavarni az éjszaka meghozott döntést.

Klara az ébresztő előtt felébredt. Eszter lakásában szokatlan nyugalom uralkodott: nem csapódtak ajtók, nem voltak nehéz léptek, nem volt az az érzés, hogy minden mozdulatát figyelik. A plafont nézte, és hosszú idő óta először nem szorongást, hanem tisztaságot érzett.

A telefon újra megrezzent. Márk.

Üzenet üzenet után.

Hol vagy?
Tényleg ezt a cirkuszt csinálod?
Gyere vissza. Beszélnünk kell.

Lenémította a telefont.

— Kész vagy? — Eszter benézett a szobába, már felöltözve, összefogott hajjal. — Elkísérjelek?

— Nem kell — Klara felült, kihúzta magát. — Ezt nekem kell megcsinálnom.

Az ügyvédi iroda egy régi épületben volt, magas ablakokkal és nehéz ajtókkal. Papírszag és valami megnyugtatóan stabil érzés lengte be. Az ügyvédnő — egy ötvenes éveiben járó, nyugodt, figyelmes tekintetű nő — félbeszakítás nélkül hallgatta végig.

Klara tárgyilagosan beszélt. A kártyáról. Az ellenőrzésről. A „rendesen élésről”. A pénzről, amely hirtelen nyomásgyakorlás eszközévé vált.

— Mindent jól csinált — mondta az ügyvédnő, becsukva a dossziét. — És időben. A pénzügyi kényszerítés az erőszak egyik formája. Gyorsan tudunk lépni.

Az erőszak szó váratlanul hangzott. De nem idegenül. Pontosan oda talált, ahol már régóta fájt.

*

Klara bólintott.

Amikor visszatért az épületéhez, a nap már magasan járt. Lassan, szinte ünnepélyesen ment fel a lifttel. Az ajtó feszült csendben nyílt ki.

Márk a konyhában volt. Hirtelen megfordult, mintha várta volna.

— Végre — mordult fel. — Tudod egyáltalán, hogy ez hogy néz ki?

— Tudom — felelte nyugodtan, levéve a kabátját. — Pontosan tudom.

— Akkor magyarázd el — lépett közelebb —, miért nem működik a kártyám.

Klara hosszan nézett rá. Figyelmesen. Úgy, ahogy az ember utoljára néz valakire, illúziók nélkül.

— Mert soha nem volt a tiéd — mondta halkan.

Márk megdermedt.

— Mit tettél?

— Letiltottam. Újat igényeltem. És bead tam a válókeresetet.

Egy pillanatig hallgatott. Aztán gúnyosan elmosolyodott — ugyanazzal a mosollyal, amely régen kételyt ébresztett benne.

— Nem mered megtenni. Nélkülem nem boldogulsz.

Klara elővette a mappát a táskájából, és az asztalra tette.

— Itt vannak a számláim. A bevételeim. Itt a kereset. És itt a dátum, amikor elviszem a dolgaimat.

*

Egyre gyorsabban lapozta a papírokat. A mosoly eltűnt.

— Azt hiszed, nyertél? — sziszegte. — Azt hiszed, boldog leszel?

Klara felvette a kabátját, és sorban begombolta.

— Már boldog vagyok, Márk. Mert már nem félek.

Márk némán nézte — először életében szavak nélkül.

Az ajtó halkan csukódott be. Nem volt csapódás. Nem volt jelenet.

Odakint Klara mély levegőt vett. A levegő hűvös volt, de őszinte. A telefon újra megrezzent. Ránézett… majd teljesen kikapcsolta.

Egy héttel később banki dokumentumokat írt alá. Egy hónappal később új lakás bérleti szerződését. Három hónappal később már nevetett a barátnőivel, anélkül hogy idegesen az órát figyelte volna.

Márk néha írt. Aztán abbahagyta.

Egy napon, amikor egy bank kirakata előtt ment el, Klara meglátta a tükörképét — nyugodt, magabiztos, élő.

És arra gondolt:

Néha elég, ha ellopnak tőled egy darab műanyagot ahhoz, hogy visszaszerezd az egész életedet.