December szokatlanul korán zúdult a városra — már a hónap első napjaiban felgyúltak a bevásárlóközpontok kirakatain a fényfüzérek, a levegőben pedig fenyő és mandarin illata terjengett. Ez a csillogás és nyüzsgés mintha gúnyolódott volna.
Klára az irodaházak közötti átjárón haladt, hallgatta a léptek visszhangját és a tompa beszélgetéseket, és furcsa érzés fogta el: az ünnep közel van, csak épp nem neki. A táskájában ott lapult a bérjegyzék, a számok pedig meglepően bőkezűek voltak — éves bónusz, tizenharmadik havi fizetés, pótlék egy nehéz projektért. Egyben olyan összeg, amelynek örülni kellett volna. Ha nem lett volna az az egy „de”.

Otthon, a kétszobás lakásukban ez az egy „de” a kanapén ült, ölében a laptop, és úgy tett, mintha dolgozna.
Dániel — a férje nyolc éve; akivel végigcsinálta egy start-up minden kínját, több üzleti ötlet megszületését és bukását, a költözést ebbe a városba; akivel valaha egyetlen laptopon és egyetlen álmon osztoztak.
Dániel, aki az elmúlt három hónapban gondosan kerülte a pénzről szóló beszélgetéseket.

— Szia — mondta Klára, miközben lerúgta a cipőjét az előszobában. — Vacsorázol?

— Szia, Klar. Igen, valami könnyűt. Befejezek egy jelentést.

*

A konyhába ment, felrakta a vízforralót, és kivette a hűtőből a tegnapi fasírtot. Jelentés. Mindig valami jelentés, prezentáció, megbeszélés. Csakhogy a bónuszok eltűntek, és Dániel arca hétről hétre egyre feszültebb lett — mintha egy titkot hordozna magában, amely belülről égeti.

Minden szeptemberben kezdődött. A cég, ahol Dániel dolgozott — a logisztikai szoftverek piacának egyik nagy szereplője — „optimalizálási” hullám alá került. Először a marketinget építették le. Aztán a fejlesztők felét.
Azon az estén Dániel sápadtan ért haza, whiskyt töltött magának — ilyet hétköznap sosem tett —, és azt mondta:

— Kirúgták Lukast. És Alexet. Az egész csapatot, rajtam és Péteren kívül.

— Téged megtartottak? — Klára megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Igen. Csak a bónuszokat vágták el teljesen, és befagyasztották a fizetést. De mindegy — a lényeg, hogy nem tettek ki.

Akkor átölelte, és koccintottak, hogy megúszták. Őszintén hitte, hogy ez átmeneti. Hogy megoldják, mint mindig.
Csakhogy később — hétről hétre, hónapról hónapra — apró jeleket vett észre, amelyek nyugtalanító képpé álltak össze. Dániel kerülte a pénzről szóló beszélgetéseket. Ha a munkáról kérdezte, kitérően válaszolt: „Semmi különös, sok a feladat.” Ha azt javasolta, tegyenek félre a nyaralásra, bólintott, majd azonnal témát váltott. Egyre gyakrabban csukta le a laptopot, amikor közelebb ment.

Klára úgy tett, mintha nem látná. Hozzászokott, hogy erős legyen. Hogy ő vigye a terhet. Hogy számoljon és tervezzen.
De azon az estén, a bérjegyzékkel a táskájában és az ünnepi fényekkel az ablak mögött, valami benne eltört.

*

— Egyébként — mondta, miközben az asztalra tette a tányérokat, és igyekezett nyugodt maradni —, hívott az anyád. Kérdezte, milyen ajándékokat veszünk karácsonyra.

Dániel egy pillanatra megdermedt, majd túl gyorsan úgy tett, mintha gépelne.

— Ja, igen… Erről akartam beszélni. Szerintem idén valami komolyabbat kellene venni. Most nem könnyű nekik.

Klára lassan leült. A „komolyabbat” és a „nem könnyű” szavak a fejében visszhangoztak, rátelepedve a bérjegyzék számaira.

— „Nekik” — pontosan kinek? — kérdezte.

— Hát… anyámnak, a húgomnak. Talán az unokaöcsémnek is. Már kiszámoltam: elektronika, ajándékkártyák, egy kis készpénz.

Ránézett, és felismerte azt az ismerős magabiztosságot — ugyanazt, amellyel korábban gondolkodás nélkül költötte az ő első nagyobb bevételeit, „befektetésnek a családba” nevezve.

— És te egyáltalán megkerested ezt a pénzt, hogy ilyen ajándékokat vegyél a rokonaidnak? — saját egyenessége és az azt követő csend is meglepte.

Dániel lassan lehajtotta a laptopot. Az arca elkomorult.

— Ezzel mit akarsz mondani?

— Meg akarom érteni — felelte, ujjait az asztal alatt összeszorítva. — Te beszélsz… vagy az én pénzem?

Kint felvillantak a karácsonyi fények, és Klára hirtelen megértette: ez a beszélgetés csak most kezdődik.

*

Klára nem válaszolt azonnal. Úgy nézett rá, mintha először látná — nem azt a férfit, akivel nyolc évet élt együtt, hanem valakit, aki épp most tette le az álarcát. A csend sűrű és ragadós volt, csak a vízforraló zúgása törte meg.

— Közösek — ismételte lassan. — Amikor mindketten hozzátesszük a magunkét. Amikor mindketten őszinték vagyunk.

— Mire célzol most? — Dániel felállt a kanapéról. — Mondtam, nehéz időszakom van. Átmeneti.

— Az átmeneti egy hónap. Legfeljebb kettő — Klára megállt vele szemben. — Te pedig három hónapja kerülöd a beszélgetéseket, lecsukod a laptopot, témát váltasz, és hirtelen úgy döntesz, itt az ideje drága ajándékoknak a családodnak. Az én pénzemből.

— A mi pénzünkből — vágta rá ingerülten.

Klára röviden elmosolyodott, öröm nélkül.

— Akkor nézzük meg a mi pénzünket. Most azonnal.

Dániel összevonta a szemöldökét.

— Minek?

— Mert elegem van a találgatásból.

Klára odahozta az iratgyűjtőt, kinyitotta a laptopot és a banki alkalmazást. A számok hidegek és könyörtelenek voltak.

— Tessék — mondta. — Az én bevételeim. Az én bónuszaim. Most mutasd a tieidet.

Habozott. Csak néhány másodpercig, de Klárának mindent elmondott.

— Dániel?

*

— Ne kezdd — legyintett. — Nem kell minden fillérről elszámolnom.

— De igen, ha közösnek nevezed.

Sóhajtott, nehézkesen leült, és a halántékát dörzsölte.

— Az igazságot akarod? — mondta halkan. — Nemcsak a bónuszokat vették el. Lefokoztak. Gyakorlatilag. Keresem a kiutat.

— És mindvégig hallgattál?

— Nem akartalak terhelni!

— Én cipelem a terhet, mert te abbahagytad — felelte nyugodtan. — És a legrosszabb, hogy úgy döntöttél: mivel én többet keresek, rendelkezhetsz.

— Ez az én családom!

— Én pedig a feleséged vagyok — vágott közbe. — Vagy már nem?

Elővett egy borítékot, és az asztalra tette.

— Mi ez?

— A döntésem.

Odabent iratok voltak: külön pénzügyi rendszer, számítások, határidők.

— Megőrültél — suttogta.

— Nem. Végre tisztán gondolkodom.

— A pénz miatt teszed tönkre a családot.

— Nem. A családokat a tisztelet hiánya teszi tönkre.

Másnap Klára külön számlára utalta a pénzt. Egy héttel később elköltözött. Jelenetek nélkül.
Karácsony előtt Dániel írt: „Túlbonyolítod.”
Nem válaszolt.

Hosszú idő óta először úgy ébredt fel, hogy az élete újra az övé.