Mária a tükör előtt állt, és már a harmadik ruhát próbálta egymás után. A kék túl élénknek tűnt, a fekete túl szigorúnak. Végül egy bézs színűnél állapodott meg, letisztult gallérral. Aznap este a vőlegénye elvitte őt bemutatni a szüleinek, és Mária úgy izgult, mintha vizsga előtt állna.

Az egyszobás lakás, ahol Mária és Dániel az elmúlt fél évben éltek, kicsi volt, de nagyon otthonos. Mária maga rendezte be — minden apró részletet szeretettel választott ki. Bézs kanapé az ablak mellett, könyvespolcok a fal mentén, élő virágok az ablakpárkányon. Mária lakberendezőként dolgozott, és ez a lakás volt a névjegykártyája.

— Kész vagy? — lépett ki Dániel a fürdőből, miközben begombolta az ingét. — Már elkésünk.

— Majdnem — kapta fel Mária a táskáját, és még egyszer utoljára ellenőrizte a sminkjét. — Dani… a szüleid… szigorúak?

— Normálisak — vont vállat Dániel. — Átlagos emberek. Anyám remekül főz, apám szeret beszélgetni. Ne aggódj, minden rendben lesz.

Mária bólintott, de a feszültség nem múlt el. Fontos volt számára, hogy a leendő anyósék elfogadják. A család sokat jelentett neki. Melegséget, közelséget, azt az érzést szerette volna, hogy szívesen látják.

*

Nemrég Máriát előléptették — már nem csak asszisztens volt, hanem teljes jogú lakberendező a stúdióban. Az első komoly projekt, saját ügyfelek, felelősség. Minden nap igyekezett bebizonyítani, hogy megérdemli ezt a pozíciót. Dániel szóban támogatta, azt mondta, büszke rá. Néha azonban megjegyezte, hogy nem kellene ennyire belemerülnie a munkába — a család fontosabb.

Dániel szüleinek háza a városon kívül volt. Nagy, kétszintes, gondozott kerttel. Amikor az autó megállt a kapunál, Mária mély levegőt vett, és ösztönösen kisimította a ruháját.

— Nagyon jól nézel ki — mosolygott Dániel, megszorítva a kezét. — Lazíts.

Az ajtót Erzsébet Kovács nyitotta ki — magas nő, tökéletesen beállított frizurával és szigorú tekintettel. A mosolya udvarias volt, de hideg.

— Dániel! — megölelte a fiát, majd Máriára nézett. — Te lennél a menyasszony?

— Jó estét, Kovácsné — nyújtotta a kezét Mária. — Örülök a megismerkedésnek.

— Fáradjanak be — lépett félre Erzsébet. — András már várja magukat.

Bent minden a jólétről árulkodott. Drága bútorok, nehéz függönyök, fényes parketta. A nappaliban meg volt terítve az asztal — saláták, főételek, sütemények. Látszott, hogy a háziasszony alaposan felkészült.

András Kovács felállt, amikor beléptek. Nagydarab férfi volt, őszülő hajjal és súlyos, vizslató tekintettel. Mintha Mária nem vendégségbe, hanem állásinterjúra érkezett volna.

— Jó estét — mondta Mária.

— Jó estét — szorította meg röviden a kezét András. — Foglaljanak helyet.

*

A vacsora semleges témákkal indult: az út, az időjárás, Dániel munkája. Erzsébet részletesen kérdezgette a fiát az egészségéről, az étkezéséről, a mindennapjairól — mintha Mária nem gondoskodna róla megfelelően.

— Dániel, lefogytál — mondta az anya rosszallóan. — Remélem, a menyasszonyod rendesen etet.

— Minden rendben van, anya — legyintett Dániel. — Mária jól főz.

— Jól? — fordult Erzsébet Máriához. — Az mit jelent? Mit szoktál főzni?

— Hát… sokfélét — jött zavarba Mária. — Leveseket, főételeket. Igyekszem, hogy finom és egészséges legyen.

— Egészséges — mosolyodott el gúnyosan a leendő anyós. — Egy férfinak laktató étel kell. Pörkölt, hús, tészta. Az az igazi étel.

Mária bólintott, érezve, hogy ég az arca. Dániel hallgatott. András figyelt.

— És hol dolgozol? — kérdezte végül András.

— Egy lakberendező stúdióban — örült Mária a témaváltásnak. — Belső terekkel foglalkozom. Nemrég előléptettek, most már saját projekteket vezetek.

— Projektek… — kortyolt András a borból. — És jól fizetnek?

— Tisztességesen — mosolygott Mária. — Szeretem a munkámat. Most egy nagy megbízáson dolgozom — egy belvárosi lakás, komoly ügyfelek. Ez új lehetőségeket nyithat meg.

Erzsébet és András összenéztek. Volt valami kellemetlen abban a pillantásban.

*

— Tehát továbbra is dolgozni akarsz? — kérdezte Erzsébet lágy hangon, amelytől Máriának rossz érzése támadt.

— Természetesen — felelte Mária, nem érzékelve a csapdát. — Szeretem a munkámat. Fejlődni szeretnék.

Sűrű csend telepedett a szobára. Dániel lesütötte a szemét. András letette a villát.

— A mi családunkban — mondta lassan — a nők soha nem dolgoztak.

Mária megdermedt.

— Tessék?

— Komolyan beszélek — nézett rá súlyosan. — Az anyám nem dolgozott. Erzsébet sem dolgozott. És Dániel felesége sem fog dolgozni.

Mária a vőlegényére nézett, támogatást keresve. Ő hallgatott. Erzsébet arca kifejezéstelen volt.

— Ez… hagyomány? — remegett meg Mária hangja.

— Mondhatjuk így is — bólintott András. — A nő vezeti a háztartást. A férfi eltartja a családot. A téma lezárva.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. Esküvőről, ruháról, lakodalomról kezdtek beszélni. Mintha Mária életéről nem az imént döntöttek volna.

*

Dániel elmosolyodott, anélkül hogy levenné a szemét a képernyőről. A mosoly könnyed volt, majdnem hanyag — pontosan az a mosoly, amellyel az ember elrejti azt a biztos tudatot, hogy igaza van.

— Most érzelmekből beszélsz, Mária — mondta nyugodtan. — Minden nő először ellenkezik. Aztán megszokja. Ez teljesen normális.

Mária lassan leült a szék szélére. Belül üresnek és kongónak érezte magát, mintha valaki kiszívta volna belőle a levegőt. A férfit nézte, akivel az életét tervezte összekötni, és most először látta őt igazán — kifogások nélkül, megszokott mentegetések nélkül, illúziók nélkül.

— Tehát tudtad — szólalt meg halkan. — Tudtad… és mégis hallgattál.

— Mit kellett volna ezen megbeszélni? — vont vállat Dániel. — Ez nyilvánvaló. A család rend. Szerepek. Én keresem a pénzt, te vezeted a háztartást. Így volt a szüleimnél is. Így helyes.

— Kinek „helyes”? — Mária felnézett rá. — Neked? Az anyádnak? Az apádnak?

Dániel néhány másodpercig hallgatott, majd felsóhajtott — úgy, mint aki belefáradt egy értelmetlen vitába.

— Figyelj — mondta határozottabban —, ha munkákat akarsz vállalni, egyik helyszínről a másikra rohangálni, éjszakákon át projekteken ülni… akkor felejts el engem. Nem fogok együtt élni egy nővel, akinek a munka fontosabb, mint a család.

Biztos volt benne, hogy ezek a szavak pontot tesznek a végére.
Hogy Mária megijed.
Hogy visszalép.
Ahogy korábban is visszalépett — apró dolgokban, vitákban, kényelmetlen helyzetekben.

Mária lassan felállt.

*

— Rendben — mondta váratlan nyugalommal.

Dániel felé fordult, a homlokát ráncolva.

— Mit jelent az, hogy „rendben”?

— A munkámat választom — mondta Mária tisztán, minden érzelmi kitörés nélkül. — Magamat választom. A projektjeimet. A döntéseimet. Az életemet.

Dániel röviden felnevetett, hitetlenkedve.

— Tényleg azt hiszed, hogy nélkülem elérsz valamit?

— Tudom — válaszolta Mária. — Mert már most is elérek. És önmagam nélkül — nem tudnék.

Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és elővette a bőröndöt. A mozdulatai pontosak voltak, összeszedettek, nyugodtak. Nem kapkodott. Úgy pakolt, mintha ezt a pillanatot már sokszor végigélte volna gondolatban.

— Komolyan beszélsz? — Dániel felállt; a hangjában először jelent meg ingerültség. — Egy munka miatt?

— Nem — Mária még csak meg sem fordult. — A hozzáállás miatt. Azért, mert már eldöntöttétek helyettem, kinek kell lennem.

*

Dániel elhallgatott. Kis idő múlva halkabban szólalt meg:

— Meg fogod bánni.

Mária becsukta a bőröndöt, és ránézett.

— Egyetlen dolgot bánnék meg — mondta csendesen. — Ha most maradnék.

Fél órával később kilépett a lakásból. Odakint hűvös volt, a levegő friss. Mária mély levegőt vett — hosszú idő óta először igazán, tele tüdővel.

A telefonja megremegett a zsebében. Üzenet érkezett egy ügyféltől:
„Mária, megnéztük a terveket. Nagyon tetszenek. Mikor kezdhetünk?”

Elmosolyodott.

És miközben visszatette a telefont a zsebébe, halkan — már nem neki, hanem önmagának — ezt mondta:

— Most már valóban elkezdhetem.