Az ajtó olyan halkan kattant, hogy Mária eleinte észre sem vette, hogy a férje hazajött. A konyhában ült, és az éjszakai műszak után lassan kortyolgatta a már kihűlt teát, miközben a szürke reggeli eget nézte az ablakon át. A fáradtság ólomsúlyként nehezedett rá, mégsem tudott elaludni. Valami nem stimmelt — mintha a lakás levegője sűrűbbé és hidegebbé vált volna.

Viktor egyenesen a hálószobába ment, még csak be sem nézett a konyhába. Nem köszönt. Mária hallotta, ahogy a kulcsait az éjjeliszekrényre dobja, és ahogy az ágy megnyikordul a súlya alatt. Kiitta a teát, a bögrét a mosogatóba tette, majd lassan a hálószoba felé indult.

Viktor a takarón feküdt, az arcát a párnába fúrva. Cigarette- és idegen parfümillat lengte körül — édeskés, tolakodó illat, teljesen más, mint amit Mária használt.

— Hol voltál? — kérdezte nyugodtan, érzelem nélkül.

Viktor nem fordította felé a fejét.

— Anyámnál. Rosszul lett, megkért, hogy menjek el hozzá.

Hazugság volt. Mária azonnal tudta. Viktor anyja, Bernadett asszony, soha nem telefonált éjszaka. Ritkán hívta a fiát egyáltalán — inkább azt szerette, ha Viktor maga látogatja meg, mint egy hűséges apród a királynőjét.

— Hajnali háromkor? — kérdezett vissza Mária.

— Felment a vérnyomása — morogta Viktor a párnába.

Mária leült az ágy szélére. Odabent valami elszakadt, de kívülről nyugodt maradt. Tíz év intenzív osztályon végzett nővéri munka megtanította arra, hogyan őrizze meg a nyugalmát akkor is, amikor belül minden ordít.

— Tehát anyádnak felment a vérnyomása, és te elmentél hozzá. Hajnali háromkor. Csak reggel hétkor jöttél vissza. Négy óra. Mit csináltál ott négy órán át, Viktor?

Végül megfordult, és ránézett. A szemében ingerültség és bűntudat keveredett.

— Mértem a vérnyomását, adtam neki gyógyszert, megvártam, amíg jobban lesz. Miért faggatsz? Az anya szent dolog!

Mária felállt, és felülről nézett rá.

— Hívd fel az anyádat. Most. Itt, előttem.

Viktor összevonta a szemöldökét.

— Minek?

*

— Tudni akarom, hogy van egy ilyen nehéz éjszaka után — mondta Mária higgadtan. — Menyként kötelességem törődni vele. Hívd.

A csend elnyúlt. Viktor Máriát nézte, ő pedig látta, hogyan pörögnek kétségbeesetten a gondolatok a fejében. Rájött, hogy lebukott. Lassan elővette a telefonját, ránézett a kijelzőre, majd visszacsúsztatta a zsebébe.

— Még túl korán van. Felébreszteném.

— Érdekes — mondta halkan Mária. — Éjszaka lehetett zavarni, reggel már nem?

Megfordult, és kiment a szobából. Visszaült a konyhaasztalhoz. A keze remegett, de ökölbe szorította. Nem most. Most nem omlhatott össze.

Egy óra múlva Viktor már felöltözve jött ki.

— Ma későn jövök — mondta. — Ég a projekt.

Mária bólintott.

— Persze. Maradj tovább.

Viktor gyanakodva ránézett, de nem szólt semmit. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Mária elővette a telefonját, és felhívta az anyósát.

— Halló, Bernadett asszony? Jó reggelt, Mária vagyok. Hogy érzi magát?

A vonalban óvatos csend lett.

— Jól — felelte végül a nő. — Miért kérdezed?

— Viktor azt mondta, éjszaka felment a vérnyomása. Hogy reggelig önnél volt.

A csend még hosszabb lett.

— Nem… — szólalt meg végül Bernadett. — Viktor nem jött. Jól vagyok.

Mária lehunyta a szemét.

— Értem. Köszönöm. Elnézést a zavarásért.

Letette a telefont, és hosszú ideig mozdulatlanul ült. Tehát így áll a dolog. Hazugság. Idegen parfüm. Négy óra ismeretlen helyen. Ez már nem gyanú volt. Ez tény volt.

Mária felállt, és pakolni kezdett.

Amikor Viktor este hazatért, a lakás szokatlan csenddel fogadta. Általában Mária főzött, zenét vagy tévét kapcsolt. Most olyan csend volt, mint egy boncteremben.

— Mária? — szólt Viktor, miközben levette a cipőjét.

Mária kilépett a hálószobából. Fekete ruhát viselt, amit csak komoly alkalmakkor hordott. A haja feltűzve, az arca gondosan sminkelve.

— Hová készülsz? — kérdezte meglepetten Viktor.

— Közjegyzőnél voltam — felelte Mária nyugodtan. — Holnap beadom a válókeresetet.

Viktor ledermedt, kabáttal a kezében.

— Tessék?

*

— Jól hallottad. Mindent tudok. A könyvelésen dolgozó Kláráról. A bérelt lakásról a Rivière utcában. Arról, hogy ez már fél éve tart.

Viktor arca elsápadt, majd elvörösödött.

— Ki mondta neked ezt az ostobaságot?

— Az anyád — mosolyodott el Mária keserűen. — Igen, épp ő. Ma délután hívott fel, amikor rájött, hogy alibinek használtad. Úgy látszik, még az anyai szeretetnek is van határa.

Viktor lerogyott egy székre.

— Mária, ez nem az, aminek gondolod…

— Pontosan az — vágott közbe. — Fél éven át hazudtál nekem. Kettős életet éltél. És ha nem lett volna ez az ostoba alibi, még mindig semmit sem tudnék. Tovább akartál hitegetni?

Viktor hallgatott. Mária leült vele szemben.

— Tudod, mi fáj a legjobban? Nem maga a hűtlenség. Az emberek hibáznak, beleszeretnek valaki másba, továbblépnek. Megérthettem volna, sőt talán meg is bocsátottam volna, ha őszinte vagy. De te a hazugságot választottad. Pajzsként használtad az anyádat. Csak magadra gondoltál.

— Nem akartalak megbántani…

— Nem akartad elveszíteni a kényelmet! — Mária hangja megkeményedett. — Itt: meleg étel, tiszta ingek, befizetett számlák. Ott: szenvedély és újdonság. Mindent egyszerre akartál. De ilyen nincs.

Viktor felnézett, és a szemében felcsillant a remény.

— Jóváteszem. Szakítok vele. Adj egy esélyt…

— Nem.

A szó olyan határozottan hangzott el, hogy Viktor összerezzent.

— Tíz évet adtam az életemből. Tíz évig dolgoztam két állásban, hogy megvegyem ezt a lakást. Tíz évig tűrtem az anyádat, aki soha nem tartott elég jónak. Tíz évig mentegettem a lustaságodat és a felelőtlenségedet. De most látom az igazságot. Te nem „érzékeny” vagy. Te gyenge vagy. És én nem cipelem tovább ezt a terhet.

Viktor megpróbálta megfogni a kezét, de Mária elhúzódott.

— Holnap elköltözöl. A lakás az enyém, még a házasság előtt vettem. Van anyád, van Klárád. Válassz, hová mész. Engem nem érdekel.

— Mária, kérlek…

Mária felállt.

— A beszélgetésnek vége. Aludj a kanapén. Reggelre üres lakást akarok látni.

Bezárkózott a hálószobába. Leült az ágyra, és csak ekkor engedte meg magának, hogy sírjon — halkan, hogy Viktor ne hallja. Fájt. Félelmetes volt. Tíz év omlott össze egyetlen pillanat alatt. De a fájdalmon át megkönnyebbülés szivárgott. Végre elengedte azt, ami túl régóta húzta lefelé…

És reggel, amikor kinyitotta a hálószoba ajtaját, olyasmit látott, amitől csak suttogni tudott:

— El sem tudtam képzelni, hogy erre képes…

* 

A reggel olyan csenddel kezdődött, amely hangosabban zúgott a fülében, mint bármilyen kiáltás.

Mária kinyitotta a hálószoba ajtaját, és megdermedt.

Viktor nem volt ott.

Eltűntek a cipői, a kabátja, a laptopos hátizsákja. A kanapén a takaró és a párna gondosan össze volt hajtva — szinte demonstratívan, mintha azt üzenné: „Látod? Kulturáltan mentem el.” Az asztalon ott voltak a kulcsok és egy rövid cetli, egy jegyzetfüzetből kitépve:

„A többit később elviszem. Beszélnünk kell.”

Mária összegyűrte a papírt, és a szemétbe dobta.

Nem volt miről beszélni.

Kávét főzött, leült az ablakhoz, és hosszú idő után először különös ürességet érzett — nem fájdalmasat, hanem csendeset. Mintha kivitték volna a nehéz bútorokat, és hirtelen tágasabb lett volna a tér.

A telefon megvillant.

Viktor.

Nem vette fel.

Egy perc múlva üzenet érkezett:
„Kérlek. Nem hagyhatom itt csak úgy mindent.”

Mária keserűen elmosolyodott.

Ő már fél éve mindent ott hagyott.

Elindult dolgozni. A klinikán minden a szokásos volt — steril és feszült. Az intenzív osztályon nincs helye személyes drámáknak: itt vagy cselekszel, vagy félreállsz. Mária cselekedett. Infúziók, értékek, rövid utasítások. A kollégái tisztelettel nézték, nem sejtve, hogy benne éppen most ért véget egy egész élet.

Ebédidőben Bernadett asszony hívta.

— Mária… — a hangja szokatlanul lágy volt. — Beszélnünk kell.

— Hallgatom.

*

— Viktor nálam van. Éjjel jött. Azt mondta, kidobtad.

— Senkit nem dobtam ki — felelte Mária nyugodtan. — Csak abbahagytam, hogy hazudjak magamnak.

Szünet.

— Ő szenved — mondta óvatosan az anyós.

— És én nem? — Mária hangja először remegett meg. — Tudta. Mindent tudott, és hallgatott.

— Reméltem, hogy észhez tér…

— Felnőtt férfi. Ez az ő döntése volt.

Az asszony nagyot sóhajtott.

— Nem azt kérem, hogy menj vissza hozzá. Csak azt… hogy bocsáss meg.

Mária lehunyta a szemét.

— Meg fogok bocsátani. Idővel. De nem neki, és nem miatta. Magam miatt. Viszontlátásra.

Letette a telefont, és érezte, hogy benne végleg a helyére kerül valami.

Egy héttel később Viktor eljött a holmijáért. Hallgatagon, lesütött szemmel. Próbált beszélni, de Mária udvarias és hűvös volt, mint egy orvos viziten.

— Megváltoztál — mondta végül Viktor.

— Nem — felelte Mária. — Csak már nem vagyok kényelmes.

Viktor elment, dobozokkal és a régi életük maradékával.

A válás gyorsan és csendben zajlott le. Veszekedések nélkül. Vagyonmegosztás nélkül. A múlt visszahozásának kísérlete nélkül. A lakás Máriáé maradt. A csend is — de ez már békés csend volt.

Tavasszal hosszú évek után először szabadságra ment. Egyedül utazott a tengerhez. Sokat sétált a sétányon, fagyit evett, esténként olvasott, és azon kapta magát, hogy ok nélkül mosolyog.

Egy nap véletlenül meglátta Viktort. Klárával sétált, élénken beszélgetve. Klára nevetett, Viktor kezét fogta. Viktor… átlagosnak tűnt. Kissé elveszettnek.

Amikor észrevette Máriát, megállt. Odament volna.

Mária megrázta a fejét, és elsétált mellette.

Harag nélkül. Fájdalom nélkül. Bizonyítási vágy nélkül.

Egyszerűen továbbment.

Aznap este Mária a lakása erkélyén ült, nézte a város fényeit, és arra gondolt, milyen különös az élet: néha a veszteség az единetlen út ahhoz, hogy az ember végre megtalálja önmagát.

Felemelt egy pohár bort, és halkan a csendbe mondta:

— Köszönöm, hogy elmentél.

És hosszú idő után először nem volt benne keserűség.

Szabadság volt.