— Hozzámentem a szomszédunkhoz, Lajos Mártonhoz, aki nyolcvankét éves… csak azért, hogy ne küldjék idősotthonba.
— Megőrültél?! — Anna, a húgom majdnem elejtette a kávéját, amikor ezt meghallotta.
— Először is: nem „olyan nyolcvan körül”, hanem pontosan nyolcvankettő — feleltem nyugodtan. — Másodszor pedig… hadd fejezzem be.

Minden azon a napon kezdődött, amikor véletlenül meghallottam egy beszélgetést a lakása ablaka alatt. A gyerekei évente kétszer jöttek: megnézni, hogy az apjuk még él-e — aztán ugyanolyan gyorsan eltűntek. Ezúttal nem süteményekkel érkeztek, hanem idősotthonok prospektusaival.

— Apa, már nyolcvankét éves vagy. Nem élhetsz egyedül.
— Nyolcvankét éves vagyok, nem nyolcvankét beteg — vágta rá rekedtes, mégis meleg hangján. — Magam főzök, eljárok a piacra, még sorozatokat is nézek anélkül, hogy elaludnék. Teljesen jól vagyok!

Aznap este Lajos bekopogott az ajtómnál. A kezében egy üveg vörösbor volt, az arcán pedig annak az embernek a kifejezése, aki egyszerre készül egy fontos és kétségbeesett beszélgetésre.

— Segítségre lenne szükségem… egy kicsit szokatlan segítségre.

Pár pohár bor után ez a „szokatlan segítség” váratlanul házassági ajánlattá vált.

— Csak papíron — sietett hozzátenni. — Ha nős vagyok, a gyerekeknek sokkal nehezebb lesz „elhelyezni” valahol… szem elől téve.

A világos, az időtől kifakult szemébe néztem, amelyekben még mindig ott égett a szikra — az akarat, a makacsság, az élet. És hirtelen magam elé képzeltem az estéimet: üres lakás, bekapcsolt tévé, olyan csend, ami jobban nyomaszt, mint a magány. Ő pedig az az ember volt, aki minden nap megkérdezte, hogy vagyok. Őszintén.

— És nekem mi hasznom ebből? — kérdeztem.
— A számlák fele, vasárnapi ragu… és valaki, akinek számít, hogy hazajössz.

*

Három héttel később a házasságkötő teremben álltunk.
Én — egy sietve varrt ruhában. Ő — egy régi öltönyben, amelynek naftalin- és emlékszaga volt. Tanúink a sarki trafik eladója és a férje voltak — alig bírták visszatartani a nevetést.

— Megcsókolhatja a menyasszonyt — mondta az anyakönyvvezető.

Úgy csókolt meg az arcomon, mintha egy fontos levelet bontana fel.

Ezután minden meglepően könnyen ment. Lajos reggel hatkor kelt, elvégezte a „legendás” öt fekvőtámaszát, én az előző napi kávét ittam, és csak sötétedés után értem haza a munkából.

— Ez nem kávé, ez kínzás — morgott.
— A te tornád meg a sport paródiája — vágtam vissza.

Vasárnaponként a lakást betöltötte a ragu illata és a nevetés. Mesélt az első feleségéről, Máriáról, akit élete végéig szeretett, és a gyerekeiről, akik már régen nem apát láttak benne, hanem egy megoldandó problémát.

Egy nap beállítottak hozzánk kopogás nélkül — vádakkal és jeges tekintetekkel.

— Kihasználja őt!
— Tökéletesen hallok! — kiáltotta Lajos a konyhából. — És különben is, a kávéd még mindig borzalmas!

— Mire jó ez a házasság? — kérdezte a lánya, Katalin, fagyos tekintettel végigmérve engem.

A konyha felé néztem, ahol dúdolva töltötte nekem a kávét.

— Mire jó? Arra, hogy már nem vagyok egyedül. Van kivel vasárnap vacsorázni. Van kinek azt mondani: „Itthon vagyok.” Van mellettem valaki, aki örül a nevetésemnek. Ez bűn?

Az ajtó olyan erővel csapódott be, mintha pontot tett volna a vádjaik végére. A lakásban újra csend lett — nem üres és nyomasztó, hanem otthonos. Lajos szó nélkül elém tett két csésze kávét, és leült velem szemben.

*

— Azt hiszik, megőrültem — mondta fáradtan.
— Nem — ráztam meg a fejem. — Csak félnek, hogy már nem vagy az ő tehetetlen „projektjük”.

Elmosolyodott — nem keserűen, nem rosszindulatúan. Inkább hálásan.

— Tudod — mondta kis szünet után — az elmúlt években senki sem kérdezte meg, milyen napom volt. Mindenkit csak az érdekelt, mennyire vagyok „kényelmes”.

Ránéztem a kezére — száraz, öreg kéz, mégis ápolt. Egy ember keze, akit egész életében tiszteltek… majd hirtelen félretoltak.

— Nem vagyok hős — mondtam halkan. — Csak nem tudom nézni, ahogy egy élő embert oda rángatnak, ahol már csak vegetálni lehet, élni nem.

Bólintott. Pátosz nélkül. Felesleges szavak nélkül.

— Én csak egyszerű dolgokat tudok adni — felelte. — Meleg otthont. Figyelmet. És azt az érzést, hogy valaki vár.

És ez elég volt.

Aznap este nem az érzésekről beszélgettünk. Hanem a teendőkről: papírokról, orvosokról, arról, mi lesz, ha a gyerekek keményebben lépnek fel. Ez nem szerelmesek beszélgetése volt — hanem szövetségeseké.

Lefekvés előtt megállt az ajtóban, és visszafordult.

— Köszönöm, hogy nem féltél mellettem lenni.
— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy fölöslegesnek érezzem magam — feleltem.

Elaludt a fény. A ház nyugodtan lélegzett.

Másnap reggel pedig egy dolgot már biztosan tudtam:
nem adom őt oda a kapzsi gyerekei karmaiba. Soha. És ha kell — harcolni fogok.

*

Másnap újra eljöttek.
Nem kiabálva — dossziékkal. Kimért arcokkal és udvarias, begyakorolt mondatokkal.

Kinyitottam az ajtót, és azonnal mindent megértettem.

— Konstruktívan szeretnénk beszélni — mondta Katalin, miközben megigazította a kabátja gallérját.
— Fáradjanak be — feleltem. — Épp a reggeli teánkat isszuk. Nagyon konstruktívan.

Lajos az asztalnál ült, gondosan megvajazott egy pirítóst. Fel sem nézett.

— Beadtuk a kérelmet — folytatta a fia, Gábor —, hogy apánkat gondnokság alá helyezzék.
— Ez ésszerű intézkedés — tette hozzá Katalin. — A biztonsága érdekében.

Lajos letette a kést. Nagyon lassan.

— Harminchét éve élek itt — mondta. — Ez idő alatt egyszer sem tévedtem el, nem felejtettem el elzárni a gázt, és nem estem el a fürdőszobában. Ti viszont rendszeresen elfelejtettetek engem.

— Apa — sóhajtott Gábor ingerülten —, nem érted, hogyan fest ez kívülről.
— Nem érdekel, hogyan fest kívülről — válaszolta Lajos nyugodtan. — Engem az érdekel, hogyan élek.

Felém fordultak.

— Tudatában van annak, hogy ez a házasság fiktívnek minősülhet?
— Természetesen — feleltem. — És önök tudatában vannak annak, hogy az apai szeretetet nem a lakás négyzetméterében mérik?

Sűrű, kellemetlen csend telepedett ránk.

— A törvény keretein belül járunk el — mondta Katalin.
— Mi is — bólintottam. — Ezért van ügyvédünk.

*

Ez a szó hatásosabb volt, mint bármilyen kiabálás.

Egy hónappal később tárgyalás volt. Semmi dráma — hisztéria és cirkusz nélkül. Csak tények.
Iratok. Szomszédok tanúvallomásai. Orvosi szakvélemények.

— Szellemi állapota megtartott — olvasta a bíró. — Társadalmilag aktív. Lakhatási körülményei megfelelőek. Nincs alap a kényszerű gondnokságra.

Katalin összeszorította az ajkát. Gábor az asztalt bámulta.

Ezután Lajos felállt.

— És még valami — mondta. — Tájékoztatom önöket, hogy módosítottam a végrendeletemet.

Ez övön aluli ütés volt. Éreztem, ahogy mellettem alig észrevehetően megremeg — nem félelemből, hanem kimerültségből.

Lassan indultunk haza. A botjára támaszkodott, de a lépte biztos volt.

— Nem volt kötelességed — mondta.
— Tudom — feleltem. — De akartam.

Aznap este sokáig ült az ablaknál.

— Tudod — szólalt meg végül —, az öregség nem a ráncok miatt ijesztő. Hanem akkor, amikor egy nap elkezdenek rólad dönteni nélküled.

Letettem elé egy csészét.

— Amíg itt vagyok, senki nem dönt rólad nélküled.

Rám nézett. Igazán.

*

— Többet adtál, mint amit kérhettem volna.
— Te pedig otthont adtál nekem — feleltem. — Nem falakat. Egy helyet, ahol várnak.

Eltelt hat hónap.

Még mindig vitatkoztunk a kávén.
Vasárnaponként ragu illata lengte be a lakást.
Ő elvégezte az öt fekvőtámaszt. Én morogtam.

A gyerekek többé nem jöttek.

És egy nap, amikor hazaértem a munkából, a konyhából meghallottam a hangját:

— Itthon vagy?
— Igen — feleltem, miközben levettem a kabátomat.

És abban a pillanatban megértettem:
nem egy öreget mentettem meg. Egy embert mentettem meg.
És ő megmentett engem a csendtől.

És ez több volt, mint elég.