— Készíts vacsorát huszonöt embernek, meghívtam az egész családot a születésnapodra — jelentette be vidáman az anyós.

Anna az ablaknál állt egy kihűlt teával a kezében, a májusi eget nézte, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Összeráncolta a homlokát — szombat volt, délelőtt tíz óra, senkit sem vártak. Az előszobában megpillantotta az ismerős alakot bézs kabátban.

— Jó reggelt, drága Anna! — robbant be a lakásba Margit Williams azzal az energiával, amitől Anna mindig ösztönösen megfeszült. — Épp erre jártam, gondoltam, benézek.

„Erre járt — a város másik végéből” — gondolta Anna, de hangosan csak ennyit mondott:

— Jó reggelt. Tessék, fáradjon be, épp teáztam.

Az anyós akkor kapott kulcsot a lakáshoz, amikor Anna és a férje először utaztak el együtt nyaralni. Csak a biztonság kedvéért — ahogy akkor mondta.

Margit a konyhába ment, kritikusan végignézte a szárítón lógó konyharuhákat, végighúzta az ujját a párkányon, majd leült.

— Ádám megint dolgozik szombaton?

— Sürgős projektjük van, határidőre adják le.

— Mindig nálatok minden sürgős. — Margit úgy sóhajtott, mintha személyesen viselné fia rosszul megszervezett életének minden terhét. — Egy férfinak hétvégén otthon kellene lennie, a családjával. Ádám apja soha…

Anna nem figyelt a jól ismert tirádára, miközben teát töltött a csészékbe. Öt év házasság megtanította, hogy ne bocsátkozzon ezekbe a beszélgetésekbe — az anyóssal való vita olyan volt, mintha kiskanállal akarná kimerni a tengert.

*

— Szóval, Anna, fontos ügyben jöttem. — Margit belekortyolt a teába, és a kezét az asztalra tette — ez a mozdulat rendszerint valami kellemetlent vetített előre. — Tudom, hogy holnapután van a születésnapod.

— Igen, harminc leszek. — Anna nyugtalanságot érzett. — Ádámmal azt terveztük…

— Pontosan! — vágott közbe az anyós diadalmas hangon. — Ilyen dátum! Harminc év! Ezt meg kell ünnepelni rendesen. Nem valami étteremben kettesben, ahogy te elgondoltad.

Anna letette a csészét.

— Margit, ezt már megbeszéltük Ádámmal. Én nem szeretném…

— Készíts vacsorát 25 főre, meghívtam az egész családot a születésnapodra — ismételte vidáman, nem törődve az ellenvetésekkel. — Képzeld el! Az egész nagycsalád együtt! Ilonka néni jön Oxfordból, Ádám unokatestvére az egész családjával, az egyetemi barátnőim — már régóta szerettek volna közelebbről megismerni. Tegnap mindenkinek telefonáltam, mindenki visszajelzett!

Annának elakadt a lélegzete.

— Hogyhogy mindenkinek telefonáltál? Hiszen ez az én születésnapom…

— Pontosan, a tiéd! — Margit kivirult. — Ezért akarok örömet szerezni neked. Tudod, mennyire szeretek ünnepségeket szervezni. Emlékszel Ádám apjának ötvenedik születésnapjára? Még mindig emlegetik!

Anna nagyon is emlékezett rá — három napig tartó takarítás a lakoma után, tönkrement abrosz, a szomszédok dörömbölése hajnali kettőkor. És Margit, aki mindenkinek arról mesélt, milyen kiváló háziasszony, miközben Anna a konyhában hegyekben álló tányérokat mosott.

— De én nem szeretnék ilyen ünnepséget — próbálta Anna nyugodtan. — Harminc éves leszek, ezt a napot csendesen szeretném tölteni, Ádámmal. Már lefoglaltuk az asztalt a „Bellissimo”-ban, vettem egy új ruhát…

*

Margit legyintett, mintha legyet hessegetne.

— Étterem! Ugyan már, miféle ünneplés az — idegen asztaloknál ülni, melegített ételt enni? Otthon minden igazi. Elkészíted a salátáidat, megsütöd a húst — olyan jól megy neked. Egyébként már összeírtam a bevásárlólistát. — Elővette a papírt. — Öt kiló sertéshús, nyolcszáz gramm sajt, majonéz — rögtön vegyél három litert…

— Margit, elég! — Anna érezte, ahogy belül minden összeszorul. — Nem dönthetsz úgy, hogy ünnepséget tartasz az én lakásomban anélkül, hogy megkérdeznél!

Az anyós meglepetten felvonta a szemöldökét.

— Anna, én csak jót akarok. Azt hittem, örülni fogsz. A fiatalok manapság nem becsülik a családot, mindig éttermekbe járnak. És mikor gyűlik össze újra az egész rokonság? Ilonka néni külön szabadságot vett ki. És Katalin, a barátnőm, megígérte, hogy tortát süt — arany keze van.

— De ez az én születésnapom — ismételte Anna. — Az enyém.

— Pont ezért szerveztem meg mindent. — Margit felállt, eligazította a kabátját. — Hétfőn hat körül kezdenek érkezni. Én előbb jövök, segítek megteríteni. Talán az én abroszomat is használhatod — a tiétek kicsit… egyszerű. Na, mennem kell, még vásárolnom kell ezt-azt. Szia, drágám!

Az ajtó becsukódott, maga után hagyva a drága parfüm illatát és a közelgő katasztrófa érzetét.

*

Ádám Annára nézett, amikor a telefon újra megvibrált az asztalon. Anna nyugodtan belekortyolt a pezsgőjébe.

— Ne vedd fel — mondta halkan. — Ne ma.

A kijelző felvillant: Anya. Aztán jöttek az üzenetek — hosszúak, idegesek.

Ádám csendben elolvasta őket.

— Azt írja, hogy a vendégek már ott vannak. Valaki próbál főzni. Ilonka néni kiborult, Katalin magyarázatot követel. És anya szerint megaláztad őt.

Anna kinézett az ablakon.

— Én egyszerűen abbahagytam egy szerep eljátszását, amit rám erőltettek.

A telefon ismét csörgött. Ádám habozott.

— Ha most odamész — mondta Anna nyugodtan —, minden visszatér a régi kerékvágásba. Ő sírni fog, te bocsánatot kérsz, én hallgatok. És egy hónap múlva jön a következő „meglepetés”.

Ádám megnyomta az „elutasítás” gombot.

— Nem megyek. És ma nem hívom fel.

Anna megkönnyebbülést érzett. Nem örömöt. Stabilitást.

Éjfél után értek haza.

A lakás idegen parfümök és étel szagától volt tele. Piszkos edények, szétdobált szalvéták. Margit az asztalnál ült.

— Na, megjöttetek — mondta halkan. — Elégedett vagy?

*

— Igen — felelte Anna egy pillanatnyi szünet után. — Úgy ünnepeltem a születésnapomat, ahogy szerettem volna.

— Az emberek miattad jöttek…

— Anélkül, hogy megkérdeztél volna minket — szakította félbe Ádám. — Anya, ma először hallottad a „nem”-et.

Csend ereszkedett a konyhára.

— Értem — mondta végül Margit. — Csak nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni.

Elment.

— Megbántad? — kérdezte Ádám.

Anna végignézett a konyhán, majd a férjére nézett, és elmosolyodott — fáradtan, de őszintén.

— Nem. Sok év után először — nem.

Leoltotta a villanyt.

Ezt a születésnapot örökre megjegyzi.
Mert akkor végre önmagát választotta.