Amikor rajtakaptam a férjemet a megcsaláson, kirakta a dolgaimat az ajtó elé, megfeledkezve arról, hogy a lakás az enyém.

Klára délután négykor lépett ki az irodából. Az értekezletet az utolsó pillanatban lefújták — az igazgató megbetegedett, jövő hétre halasztották. Máskor az ilyesmi bosszantotta volna, de most örült neki. Maradt ideje elmenni a boltba, bevásárolni és rendes vacsorát főzni. Az utóbbi hetekben csak kapkodva ettek — vagy Klára túlórázott, vagy a férje, Dániel késett a raktárból. Az otthoni étel ritkasággá vált.

Bement a ház közelében lévő szupermarketbe. Vett egy csirkét, salátához zöldségeket, tejfölt. Dániel szerette a sült csirkét krumplival. Egyszerű étel, de mindig jóízűen ette. Klára elképzelte, mennyire meglepődik majd, amikor meglátja a megterített asztalt. Talán leülnek együtt, nyugodtan beszélgetnek, rohanás és fáradtság nélkül.

A szatyrok nehezek voltak. Klára a megállótól a házig cipelte őket, időnként megállva pihenni. Az őszi szél belekapott a hajába, a levelek zizegtek a lába alatt. Már sötétedett, pedig még csak fél hat volt.

Felment a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Megállt az ajtó előtt, igazított a szatyrokon. És akkor meglátta. A folyosón, közvetlenül az ajtaja előtt egy pár női cipő állt. Fekete, lakkozott, magas sarkú. Nyilvánvalóan drága.

Klára megdermedt. A cipőkre nézett, majd a lakása ajtajára. A szíve gyorsabban vert. Talán egy szomszédé? De miért hagyná valaki a cipőjét egy idegen ajtaja előtt? Elfelejtette? De ki felejt cipőt a lépcsőházban?

Elővette a kulcsait. A keze enyhén remegett, de igyekezett nem mutatni az idegességét. A zárba illesztette a kulcsot, elfordította. Az ajtó hangtalanul kinyílt.

Az előszobában csend volt. Csak tompa hangok szűrődtek ki a lakás belsejéből. A hálószobából. Klára letette a szatyrokat a földre. Levette a cipőjét. Lassan végigment a folyosón, ügyelve arra, hogy ne adjon ki hangot.

*

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt. A hangok tisztábban hallatszottak. Egy férfihang — Dánielé. Egy női hang — ismeretlen, mégis valahonnan ismerős. Klára közelebb lépett, benézett a résen.

A látványtól elakadt a lélegzete.

Dániel az ágy szélén ült. Mellette egy nő, könnyű köntösben, amely biztosan nem Kláráé volt. Szőke haj, erős smink. Ismerős arc. Klára már látta őt korábban. Dániel céges rendezvényén. Azt mondták, egy másik osztályon dolgozik.

A nő nevetett, a kezét Dániel vállára tette. Dániel is mosolygott, és úgy nézett rá, ahogy Klára már rég nem látta.

Klára benyomta az ajtót. Az kivágódott, a falnak csapódott. Dániel felugrott az ágyról, a nő felsikoltott, és a köntöséhez kapott.

Egy pillanatig mindhárman némán álltak. Klára a férjét nézte, a férje Klárát. A nő ide-oda pillantott közöttük.

— Klára… — kezdte Dániel.

Klára hallgatott. Belül minden elzsibbadt. Mintha egy filmet nézett volna, amelynek nem ő a főszereplője. Ez nem történhetett meg vele.

— Klára, ez nem az, aminek gondolod — lépett egyet felé.

— Tényleg? — a hangja nyugodtabban csengett, mint várta. — És szerinted mit gondolok?

Dániel összezavarodott. Kinyitotta a száját, majd becsukta. A nő gyorsan felállt, felkapta a ruháját a fotelről.

— Én… én megyek — motyogta, Klárára sem nézve.

— Maradj — mondta Klára röviden.

A nő megdermedt. Dániel végigsimított a haján.

— Klára, hallgass meg. Mi csak… beszélgettünk. Nem történt semmi.

— Nem történt semmi — ismételte Klára. — A mi ágyunkon. A mi lakásunkban.

— Rendben! — Dániel hangja megemelkedett. — Az igazságot akarod? Tessék! Igen, találkozom Elenával. Igen, együtt vagyunk. Elégedett vagy?

*

Klára ránézett. Dániel feszült volt, védekező. Elena a ruháját szorította a mellkasához, sápadtan.

— Miért? — kérdezte Klára halkan.

— Miért? — Dániel felnevetett keserűen. — Mert mindig elfoglalt vagy! Mert csak aludni jársz haza! Mert nem törődsz velem!

— Dolgozom, Dániel. Mindketten dolgozunk.

— Te mindig dolgozol! Mikor beszélgettünk utoljára normálisan? Mikor kérdezted meg, hogy vagyok?

Klára ökölbe szorította a kezét.

— Azért jöttem haza, hogy vacsorát főzzek neked. Bevásároltam. Kedves akartam lenni.

— Havonta egyszer! — kiáltotta. — Havonta egyszer jut eszedbe, hogy van férjed!

— És te minden nap emlékszel rá, hogy van feleséged? — Klára előrelépett. — Vagy elfelejted, amikor idehozod a szeretődet?

Dániel elsápadt, majd elvörösödött.

— Ne nevezd így Elenát!

— Akkor minek nevezzem? Kolléganőnek? Barátnőnek?

— Te mindig jeleneteket rendezel! Elegem van! — hadonászott. — Elegem van abból, hogy magyarázkodnom kell!

— Nem magyarázkodsz, Dániel. Vádaskodsz.

— Mert te vagy a hibás! Te juttattál ide! Ha normális feleség lettél volna, nem kerestem volna máshol!

Klára hosszan nézett rá. Aztán Elenára, aki lehajtott fejjel állt.

— Értem — mondta Klára.

Megfordult, kiment a hálószobából. A nappaliban felvette a táskáját, kihúzta a fiókot, kivette az iratait — útlevél, házassági anyakönyvi kivonat, a lakás papírjai — és betette mindet a táskába.

Dániel utána jött, miközben magára húzta a pólóját.

— Klára, hová mész?

— Nem a te dolgod.

*

— Hogyhogy nem? A feleségem vagy!

Klára megfordult.

— Az én feleségem nem hoz szeretőket a lakásba. A férjem viszont igen.

— Klára!

De Klára már ment kifelé. Felkapta a kabátját a fogasról, és becsapta maga mögött az ajtót. A női cipők még mindig ott álltak. Klára ránézett, keserűen elmosolyodott.

Leült a ház előtti padra. Elővette a telefonját. A keze remegett. Fel akarta hívni valakit — egy barátnőt, az anyját. De nem voltak szavai.

Körülbelül húsz perc telt el, mire teljesen besötétedett. A szél hideg volt. Klára felállt. Vissza kellett mennie. Elhozni a dolgait.

Amikor újra felért, a cipők eltűntek. Belépett a lakásba. A hálószobában az ágyon ott volt a kabátja, mellette egy táska ruhával. Összedobálva, sietve.

Kinyílt az ajtó. Dániel lépett be.

— Vedd a cuccaidat, és menj el.

— Tessék?

— Hallottad. Takarodj.

— Dániel, ez az én lakásom.

— Házasok vagyunk. Minden közös.

— A házasság előtt vettem. Az enyém.

— Nem érdekel. Menj el.

— Nem — mondta Klára nyugodtan.

És ebben a pillanatban Dániel hibát követett el.

*

Klára nem engedte le a telefont.

— Rögzítem, ami AZ ÉN LAKÁSOMBAN történik. És jobb, ha ezt megjegyzed.

Dániel hirtelen lépett felé — szinte fenyegetően. Egy pillanatra Klára azt hitte, ki akarja tépni a kezéből a telefont. De megállt. Túl hirtelen. Túl bizonytalanul. Aznap este először nem tűnt magabiztosnak, inkább olyannak, aki elveszíti a talajt a lába alól.

— Megőrültél — sziszegte. — Azt hiszed, ezzel megijesztesz?

— Nem — Klára lejjebb engedte a kamerát, de a telefont nem tette el. — Magam miatt csinálom. Hogy később senki ne mondhassa, hogy „nem így volt”.

Zörgés hallatszott a hálószobából. Elena óvatosan kijött, már felöltözve, táskával a kezében. Az arca szürke volt.

— Dániel… — mondta halkan. — Talán jobb lenne, ha elmennék.

— Azt mondtam, maradsz!

— Nem — válaszolta váratlanul határozottan. — Nem maradok. Ez már nem „beszélgetés”. Ez… — Klárára nézett — rosszul néz ki.

— Végre valaki észreveszi — mondta Klára.

Elena lesütötte a szemét.

— Azt mondtad, alig éltek együtt. Hogy a lakás bérelt. Hogy a válás csak idő kérdése.

Nehéz csend telepedett a szobára.

*

— Vigyétek a dolgaitokat — mondta Klára. — És menjetek el. Mindketten.

— Nincs jogod hozzá! — robbant ki Dániel.

— De van. Tíz percetek van.

Elena szó nélkül elment.

Dániel dühösen gyömöszölte a ruháit a táskába.

— Meg fogod bánni. Egyedül maradsz.

— Már eddig is egyedül voltam — válaszolta Klára nyugodtan. — Csak most nélküled.

Dániel elment. Az ajtó becsukódott. Klára bezárta.

Megfőzte a vacsorát. Leült az asztalhoz. A lakásban csend volt. Nyugalom.

A telefon rezgett.

„Meg fogod bánni. Ennek még nincs vége.”

Klára letiltotta a számot.

— Nem — mondta halkan. — Ennek vége van. És ez az én kezdetem.