A mozdulat után olyan csend lett a nappaliban, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését.

— Márta, ugye nem feledkeztél meg a csokoládéról? Tudod, hogy Lukács allergiás.

A telefont a vállam és a fülem közé szorítottam, miközben tovább nyújtottam a tésztát. Erzsébet Hoffmann aznap már harmadszor hívott.

— Erzsébet, egyetlen ételben sem használok csokoládét.

— Csak a biztonság kedvéért mondom. Sose lehet tudni. Tudod, milyen érzékeny.

Tudom. Tíz éve tudom. Azt is tudom, hogy Lukács nyugodtan eszik csokoládét az autóban, amikor azt hiszi, nem látom.

— Mindenre figyeltem, ne aggódjon.

Letettem a telefont, és ránéztem az asztalra, amely roskadozott az ételektől. Háromféle hús, hal, négy saláta, előételek, sütemények. Húsz vendég. Tíz év házasság. Azt akartam, hogy ez az este tökéletes legyen. Hogy Erzsébet végre ne egy olcsó albérletből jött lányt lásson bennem, hanem a fia méltó feleségét.

A vendégek hét óra körül kezdtek érkezni. Felvettem az új ruhámat — sötétkék, visszafogott. Erzsébet nem szerette a feltűnő öltözékeket. Lukács átkarolta a derekamat.

— Gyönyörű vagy. Ma igazán kitettél magadért.

Az asztal valóban lenyűgözően nézett ki. Fehér abrosz, kristálypoharak, gyertyák. Richárd Hoffmann pezsgőt töltött magának, és poharat emelt.

— Az ifjú párra! És arra, hogy a következő tíz év még erősebb legyen!

Mindenki koccintott. Erzsébet a férje mellett ült, mosolygott, de a tekintete hidegen, mérlegelve siklott végig az asztalon. A vacsora jól haladt. Dicsérték a kacsát, érdeklődtek a saláta receptje iránt. Már majdnem megnyugodtam.

— Figyelem! — állt fel Erzsébet a poharával. — Szeretnék ajándékot adni a lányaimnak.

Összeszorult a gyomrom.

— Klára, drágám — egy elegáns bársonydobozt nyújtott át a lányának. — Ez egy családi zafír nyaklánc. A nagymamámé volt. Viseld egészséggel.

Klára kinyitotta a dobozt, és mindenki felsóhajtott. A nyaklánc gyönyörű volt — mélykék kövek arany foglalatban, régi mestermunka. Sorra érkeztek a dicséretek.

— Márta számára pedig — hajolt le Erzsébet, és elővett a táskájából egy nagy dobozt, régi újságpapírba csomagolva — nekem is van valami.

*

Átvettem a dobozt. Mindenki figyelt. Lukács előrehajolt, mosolyogva. Levettem a papírt, és felnyitottam a tetejét.

Egy könyv volt benne. Régi, megviselt, megsárgult lapokkal és zsíros foltokkal a borítón. „Házi konyha”. Hetvenes évekbeli kiadás.

— Nagyon praktikus dolog — mondta Erzsébet mosolyogva. — A háztartásba. Szerintem hasznos lesz neked. Egyszerű, érthető receptek. Mindennapi főzéshez ideális.

Síri csend lett. Valaki kínosan megköszörülte a torkát. Klára lesütötte a szemét. Lukács kinyitotta a száját, de nem szólt. Én pedig csak néztem a könyvet. A foltokat. A kifakult betűket. És azt, ahogyan Erzsébet átnyújtotta — mindenki előtt, a családi zafírok mellett. Hogy mindenki értse: ez a te helyed, Márta. A konyha. Az egyszerű receptek.

Lassan felálltam. Letettem a könyvet az asztalra. Odamentem a tűzhelyhez, és elzártam az összes lángot. A főétel — a sült borjú — még a sütőben készült. Azt is kikapcsoltam. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a dobozokat, és nyugodtan elkezdtem elpakolni az ételt az asztalról. Saláták, előételek, hidegtálak. Mindent. A mozdulataim határozottak voltak, kapkodás nélkül.

— Márta, mit csinálsz? — Lukács hangja felemelkedett. — Itt vannak a vendégek!

Ránéztem.

— Válaszolj, Lukács. Most. Mindenki előtt. Szerinted normális, amit az anyád tett?

Előbb rá, majd rám nézett.

— Hát… ez csak egy könyv. Anya jót akart…

— Jót akart — ismételtem, miközben lezártam egy újabb dobozt. — Családi nyaklánc Klárának, egy ütött-kopott könyv nekem. Húsz ember előtt. Az évfordulónkon. Ez a „jó”?

— Márta, eltúlzod — szólt közbe Erzsébet. — Tényleg azt hittem, örülni fogsz neki. Hasznos dolog.

— Hasznos — bólintottam. — Persze. Klára ékszert kap, mert ő a lánya. Én pedig egy emlékeztetőt arra, hogy a helyem a tűzhely mellett van. Tíz éve ezt mutatod nekem.

Ekkor Richárd hirtelen letette a poharát az asztalra. A hang olyan erős volt, hogy mindenki összerezzent.

*

— Erzsébet, elég.

— Tessék?

— Azt mondtam, elég — nézett rá úgy, ahogy még soha nem láttam. — Tíz éve gyötröd ezt a nőt. Hallgattam, azt hittem, észhez térsz. De nem tudsz megállni.

— Richárd, miről beszélsz?

— Arról, hogy nem tudod elfogadni: a fiad felnőtt, és maga döntött. Mindig irányítani akartad az életét. Amikor nem sikerült, Márta megalázása lett belőle, újra és újra.

Erzsébet elsápadt.

— Hogy merészelsz ilyet mondani a vendégek előtt?!

— És te hogy merted ezt a lomot neki adni a vendégek előtt? — válaszolta keményen. — Azt hitted, senki nem veszi észre? Mindenki észrevette. Csak hallgatnak, mert kellemetlen. Nekem nem az. Nekem szégyen.

Néhány vendég felállt, és zavartan elköszönt. Én tovább pakoltam az ételt. Klára bűntudatosan nézett rám.

— Márta, vedd el a nyakláncot. Kérlek.

— Nem — ráztam meg a fejem. — Nem a nyakláncról van szó. Hanem a tiszteletről.

Lukács még mindig a szoba közepén állt. Megálltam, és a szemébe néztem.

— Még mindig nem válaszolsz? Megint hallgatsz?

Ökölbe szorította a kezét. Láttam, ahogy valami eltörik benne.

— Anya — fordult Erzsébet felé. — Kérj bocsánatot Mártától. Most.

— Mi?! Komolyan azt gondolod, hogy én bocsánatot kérek…

*

A szavak, amelyek végre elhangzottak

— Mi?! Komolyan azt gondolod, hogy én bocsánatot kérek…?

Erzsébet idegesen, röviden felnevetett, mintha egy abszurd viccet hessegetne el. De senki nem állt mellé. A csend nehéz volt, fojtogató.

— Igen — mondta Lukács határozottan. — Teljesen komolyan gondolom.

Előrelépett egyet. Tíz év után először nem köztünk állt, hanem mellettem.

— Megaláztad a feleségemet. Tudatosan. Nyilvánosan. És ha része akarsz maradni az életünknek, most azonnal bocsánatot kérsz.

— Ő fordított ellenem! — robbant ki Erzsébet, rám mutatva. — Mindig tudtam, hogy az ilyen nők csak családokat tesznek tönkre!

— Elég — mondta Richárd élesen.

Erzsébet felé fordult, mintha nem hinné el, hogy nincs az oldalán.

— Még te is?

— Főleg én — válaszolta nyugodtan. — Tíz éve látom mindezt. És szégyellem, hogy hagytam.

Erzsébet összeszorította az ajkát. Rám nézett — már nem volt benne felsőbbrendűség, csak düh és zavar.

— Sajnálom — vetette oda végül fogcsikorgatva. — Ha te így értetted.

Mély levegőt vettem.

— Nem — mondtam halkan, de tisztán. — Ez nem bocsánatkérés.

Megrezdült.

— Nem „így értettem”. Pontosan ezt akartad mondani. És ha nem tudsz feltételek és magyarázkodás nélkül bocsánatot kérni, inkább ne mondj semmit.

Erzsébet felkapta a táskáját.

— Nekünk itt nincs több keresnivalónk.

— Nekünk? — kérdezte Richárd.

Ő maradt.

*

Erzsébet egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen megfordult és kiment. Az ajtó úgy csapódott be, hogy megremegtek az ablakok.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

— Márta — mondta halkan Klára. — Tényleg sajnálom.

— Tudom — válaszoltam. És először volt őszinte.

A vendégek gyorsan elmentek. Koccintások nélkül, erőltetett mosolyok nélkül. A ház kiürült. Hárman maradtunk — Lukács, Richárd és én.

Lezártam az utolsó dobozt, és betettem a hűtőbe. A kezem remegni kezdett. Az évek feszültsége egyszerre szakadt rám.

Lukács odalépett, és szorosan átölelt. Igazán.

— Sajnálom — suttogta. — Mindent. A hallgatást. A gyávaságot.

A homlokomat a vállának döntöttem.

— Nem szavakra van szükségem — mondtam. — Tettekre.

— Meglesznek — felelte habozás nélkül.

Richárd zavartan felállt.

— Elindulok — mondta. — De tudd, Márta… erős nő vagy. És ma igazad volt.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, körbenéztem a konyhában. Eloltott gyertyák. Üres asztal. És egy furcsa érzés… nem veszteség, hanem felszabadulás.

Odamentem a tűzhelyhez, végighúztam rajta a kezem, és hirtelen elmosolyodtam.

— Tudod — mondtam Lukácsnak —, azt hiszem, ez volt a legjobb ajándék tíz év alatt.

Ő visszamosolygott.

A régi könyv pedig ott maradt az asztalon — az egyetlen dolog, amit másnap minden megbánás nélkül dobtam ki a szemétbe.