— Ki az ingatlan tulajdonosa? — kérdezte nyugodtan a közjegyző, fel sem nézve az iratokból.

Mária habozás nélkül válaszolt, magabiztosan, mintha a válasz magától értetődő lenne:
— Természetesen én.

Anna megdermedt, olyan erősen szorította a tollat, hogy az ujjai elfehéredtek.

A ház Magyarország középső részén, egy kis, zöld faluban állt, amelynek neve Fenyőliget, alig egyórányira Budapesttől. Fából épült, faragott zsalugáterekkel és tágas verandával. Anna szülei húsz évvel korábban saját kezükkel építették fel. Az apja rakta le a gerendákat, az édesanyja pedig almafákat ültetett a kertben, mindig azt mondogatva, hogy egyszer majd itt futkároznak az unokák.

Amikor egy évvel korábban a szülei meghaltak, a ház a végrendelet szerint Annára szállt.

Ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki belőlük. Az egyetlen hely, ahol igazán otthon érezte magát.

Most pedig a közjegyző már jegyezte is az iratokba:
„Tulajdonos: Kovács Mária”.

*

— Mária — Anna lassan letette a tollat az asztalra — ez az én házam. A szüleim rám hagyták.

Az anyósa megfordult, és elmosolyodott azzal a mosollyal, amelyet Anna két év házasság alatt megtanult felismerni. Kívül kedves. Belül mérgező.

— Annikám, drágám, ne izgulj — csicsergte azon a hangon, amellyel általában naiv gyerekeket nyugtatnak. — Én csak érted teszem. Manapság annyi a csaló! A fiatal nőket mindenhol becsapják. Nekem van tapasztalatom, én meg tudom védeni a közös érdekeinket.

A közjegyző kérdőn Annára nézett. Ő kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Mária már folytatta:

— Hiszen család vagyunk, nem igaz? László az én fiam, te a felesége vagy. Akkor minden közös. Vagy talán idegen vagyok neked?

Anna ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Nem, mondania kellett volna valamit. Kötelessége lett volna tiltakozni. De, mint mindig, a szavak most is a torkán akadtak.

Este Mária kiterítette a papírokat a konyhaasztalon.

— Nézd, milyen előrelátó vagyok — csacsogta, miközben az iratokra mutatott. — Már vevőket is találtam a kis házikódra. Rendes emberek, jó árat kínálnak. Eladjuk, a pénzt az én számlámra tesszük — úgy biztonságosabb — aztán veszünk valami rendesebbet.

Anna a tűzhelynél állt, és a levest kevergette. A kanál tompán ütődött a lábas falához — kopp… kopp… kopp…

— Az ön számlájára? — kérdezte halkan, hátra sem fordulva.

— Hát persze! — tárta szét a karját Mária. — Én értek a pénzhez. Te még fiatal vagy, tapasztalatlan. Elköltöd mindenféle butaságra. Jobb, ha nálam van, akkor nyugodtabbak lehetünk.

László a kanapén ült, a telefonját görgette, fel sem nézett.

— Anya, talán mégsem kellene… — motyogta. — Végül is ez Anna háza.

— László! — Mária azonnal mellé ült. — Mit értesz te ehhez? Én értetek teszem! Fiatalok vagytok, gyerekeket kell majd nevelnetek. Az a ház meg… egy régi épület vidéken. Kinek kell az?

— Nekem — mondta Anna.

Mária hirtelen megfordult. A mosoly eltűnt az arcáról.

— Mit mondtál?

*

— Azt mondtam, hogy nekem kell az a ház. A szüleim építették. Ott nőttem fel. És nem fogom eladni.

Az anyós lassan felállt. Először elsápadt, majd vörös foltok jelentek meg az arcán.

— Ja, hogy így — sziszegte. — Tehát ellent mersz mondani nekem? Nekem, aki két éve etetlek, utánad takarítok és az életre tanítalak?

Anna letette a kanalat az asztalra. A keze remegett, de rákényszerítette magát, hogy megforduljon, és egyenesen Mária szemébe nézzen.

— Mária, ön egy héttel az esküvő után költözött hozzánk. Ideiglenesen. Egy hónapra. Két év telt el. Ön a mi hálószobánkban alszik, mi pedig Lászlóval egy kihúzható kanapén a nappaliban. Azt eszi, amit én főzök, azokat a ruhákat hordja, amiket én mosok. Akkor ki tart el kit?

Csend lett. Még László is felemelte a tekintetét a telefonról.

— Anya… — kezdte bizonytalanul.

— Hallgass! — vágott közbe élesen Mária. — Látod, milyen vagy valójában! Tudtam én! Csak megjátszottad a csendeset, vártad a pillanatot, hogy megmutasd az igazi arcodat!

Felkapta a papírokat, és Anna arca előtt lengette őket.

— Fogalmad van róla, mennyit tettem értetek? Nyugodtan élhettem volna a saját lakásomban! De nem, feláldoztam magam a fiatal családért! És te… még csak hálát sem mutatsz!

— Hálát miért? — Anna maga is meglepődött a nyugalmán. — Azért, mert kidobta az anyám fényképeit, mondván, hogy „csak port gyűjtenek”? Azért, mert odaadta apám szerszámait a szomszédnak, mert „már nincs rájuk szükség”? Azért, mert minden nap elmondja, milyen haszontalan háziasszony vagyok?

*

— Most pedig figyeljen rám nagyon alaposan… mert többé nem fogok hallgatni.

Anna halkan beszélt, de ebben a csendben több erő volt, mint Mária minden kiabálásában.

— A ház az én nevemen van. Végrendelet alapján. Minden dokumentum megvan. És ha ön bármit „elintézett” az én beleegyezésem nélkül, az törvénytelen.

Mária megdermedt. A papírok megremegtek a kezében.

— Te… te most fenyegetsz engem? — suttogta.

— Nem — Anna megrázta a fejét. — Először az életemben megvédem magam.

László hirtelen felállt. A telefon a földre esett, de észre sem vette.

— Várj — mondta, hol az anyjára, hol a feleségére nézve. — Milyen iratok? Anya… tényleg Anna aláírása nélkül?

Mária elvörösödött.

— Az anyád vagyok! Nincs szükségem az ő aláírására! Érted tettem! A családért!

— Az irányításért — mondta Anna halkan. — Ne keverjük össze.

A szavak pofonként csattantak Márián.

— Ki vagy te, hogy így beszélsz velem?! Nélkülem semmi lettél volna!

Anna keserűen elmosolyodott.

— Tanulmányaim voltak, munkám volt, saját életem volt, amikor idejöttem. Ön pedig két éven át mindent megtett, hogy ezt elfelejtsem.

Kinyitott egy fiókot, és elővett egy mappát.

— Itt a végrendelet. Itt a tulajdoni lap. A ház az enyém. És nem lesz eladva.

László remegő kézzel vette el az iratokat.

— Anya… tényleg azt mondtad a közjegyzőnek, hogy a ház a tiéd?

Mária hallgatott.

*

— Bajba sodortál minket — mondta László halkan. — Perbe is keverhettél volna.

— Én csak… féltem — suttogta Mária.

Anna fáradtan nézett a férjére.

— László, én ezt így tovább nem bírom. Vagy család vagyunk — te és én — vagy én itt felesleges vagyok.

Hosszú ideig nézte őt. Aztán az anyjához fordult.

— Anya. Csomagolj.

— Mi?! Miatta?!

— A feleségemet választom. És az életemet.

Egy héttel később Mária elköltözött. Hangosan. Könnyekkel, vádakkal, és egy mondattal, amit az ajtóból vágott oda:

— Meg fogod bánni. Az olyan nők, mint te, mindig üres kézzel maradnak.

Anna becsukta az ajtót. Lassan. Nyugodtan.

Egy hónappal később a fenyőligeti ház verandáján állt. Almaillat volt a levegőben. A nap felmelegítette az öreg deszkákat.

A telefonja megrezzent. Üzenet Lászlótól:
„Túl későn értettem meg. De ha még nincs minden elveszve, eljövök.”

Anna a házra nézett, és halkan azt mondta:

— Soha többé nem adom oda senkinek azt, ami az enyém.

És hosszú idő után először őszintén elmosolyodott.