— Te egyáltalán felfogod, mi történik itt? — Viktor berontott a konyhába, mintha valaki a sarkában lenne. — Alig tudtam lerázni őket! Félóránként hívogatnak!

Klára a tűzhely mellett állt, tenyerét a hideg csempének támasztva, és úgy nézett a férjére, mintha először látná. Odakint a szürke december lustán szórta a vizes havat az udvarra, az egész látvány pedig olyan volt, mint egy díszlet egy jelenethez, ahol mindjárt valami végleg eltörik.

— Kik azok az „ők”? — kérdezte fáradtan.

— Hát azok… — legyintett Viktor, majd rögtön áttért arra, ami számára igazán fontos volt. — Feltetted már a vizet a teához? Kapar a torkom.

Leült az asztalhoz, mint aki biztos benne, hogy a kényelem alanyi jogon jár neki. Klára szó nélkül megfordult, és bekapcsolta a vízforralót. A konyha kicsi volt, meszelt falakkal, amelyeket még nyáron akartak átfesteni, de mindig halogatták. A sarokban egy régi hűtőszekrény zúgott, mintha saját élete lenne, és már régen belefáradt volna ezekbe az emberekbe.

Viktor figyelte, ahogy Klára ide-oda járkál, és a tekintetében lassan felgyűlt az az ingerlékenység, amit Klára túlságosan jól ismert.

— Szóval, — kezdte — most beszéltem anyámmal. És azt mondta, hogy ajándék nélküli karácsonyra nincs szüksége.

Klára megfordult.

— Milyen ajándékra?

— Pontosan tudod! — emelte fel a hangját Viktor. — Hiszen megbeszéltük! Az autót!

— Mi „megbeszéltük”? — Klára hangjában olyan dermedt csend volt, hogy még a hűtő is mintha halkabban zúgott volna. — Nem, Viktor. Te beszéltél. Te szabtal feltételeket. És nem is a sajátjaidat — hanem „anyádét”.

Hátradőlt a széken, és összefonta a karját.

*

— És akkor mi van? — vetette oda kihívóan. — Anyám kérte. Joga van hozzá.

Klára lassan letette elé a bögrét, majd leült vele szemben.

— Viktor. Alig tud járni. Minek neki autó?

— Hogy legyen! — ordította. — Te nem érted, mennyire fontos megmutatni a szintet. Róbert bácsi fia nulláról épített házat! Márk anyósának meg új autója van, és senki sem panaszkodik.

— Azt akarod, hogy hitelekbe verjük magunkat mások „szintje” miatt?

— Van pénzünk! — csapott az asztalra. — A lakás eladása után!

Klára nagyot nyelt — kiszáradt a torka.

— Arra spóroltunk, hogy nagyobba költözzünk. Gyerekre. Te magad mondtad…

— Most más idők járnak! — vágott közbe élesen. — Anyám azt mondta: ha nem kapja meg az autót, akkor te nem ülsz le a karácsonyi asztalhoz. És engem sem fogad, mert állítólag „a te nótádra táncolok”. Szóval ne csinálj jelenetet.

Klára olyan erősen szorította a bögrét, mintha valami sokkal nagyobbat próbálna visszatartani.

— Tehát nekem kell megvennem anyádnak a terepjárót?

— A feleségem vagy! — kiabálta egyszerre dühösen és panaszosan. — Kötelességed támogatni a férjedet! A családnak együtt kell maradnia!

És ekkor Klárában valami elmozdult. Nem eltört — csak elcsúszott a helyéről, mint egy bútor, amit sokáig nem mersz megmozdítani, míg végül rászánod magad.

Halkan kérdezte:

— Tehát a választás az: vagy megveszem az autót, vagy együtt nem engedtek oda a karácsonyi asztalhoz.

— Pontosan, — nézett rá Viktor értetlenül. — Hiszen elmagyaráztam.

„Íme. A szűk folyosó, amin át akar tuszkolni.”

*

Klára kifújta a levegőt. Mosoly nélkül.

— Értem, — mondta.

— Mit értesz? — kérdezte gyanakodva Viktor.

— Mindent, — felelte, miközben felállt. — Abszolút mindent.

Bement a hálószobába, és becsukta az ajtót. Nem csapta be — épp ellenkezőleg, túlságosan halkan zárta.

A másik oldalon Viktor morgott, csörömpölt az edényekkel, motyogott valamit. Klára a szekrénynek támasztotta a homlokát, és arra gondolt, hogy benne már régóta repedeznek bizonyos rétegek. Ő nem hallotta ezt a recsegést. Ő igen.

Reggel Viktor fütyörészve ment el, biztos volt benne, hogy Klára „megérett”. Hogy továbbra is ugyanazzal a módszerrel lehet nyomás alá helyezni, amit három éve használt.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Klára elővette a bőröndöt.

Nem azért, hogy elmenjen.

Hanem hogy elutazzon.

Úgy döntött: mielőtt bármit lerombolna, meg kell értenie, honnan nőnek ki a gyökerek.

A vonat, amellyel az anyósához utazott, hideg és zajos volt. A hócsomók az ablaknak csapódtak, a külvilág pedig fakónak tűnt. Klára utazott, és felidézte, milyen gyakran estek egybe „anya kérései” azokkal a dolgokkal, amelyek hamarosan Viktornál jelentek meg: új telefon, drága kabát, új sportcipő — „hogy ne fájjon a lába”.

És ez a követelés — az autó — lett az utolsó csepp.

Mert most, év végén, amikor mindenki karácsonyi tervekről, családi vacsorákról, gyertyákról és ajándékokról beszélt, Klára hirtelen megértette: nekik nincs családjuk. Egy előadásuk van. És rossz.

Laura háza a város szélén állt. Régi volt, de gondozott. Az udvar tiszta, az ösvényeket homok szórta. Semmi luxus, semmi jele annak, hogy itt terepjárót várnának ajándékba.

Laura maga nyitott ajtót — köntösben és vastag zokniban. Az arca fáradt volt, a tekintete éles.

— Klára? Te mit keresel itt? Történt valami?

*

— Gyere be, — mondta Laura egy rövid szünet után, és félreállt. — Nagyon rosszul nézel ki.

Az előszobában régi könyvek, mentatea és valami gyógyszeres illat keveredett. Minden rendezett volt, erőltetett meghittség nélkül — tiszta, egyszerű, praktikus. Klára azonnal észrevette: se új szőnyegek, se drága bútorok, semmi „státusz”, amiről Viktor annyit kiabált.

— Viktor tudja, hogy itt vagy? — kérdezte Laura, amikor Klára levette a kabátját.

— Nem, — felelte őszintén. — És nem is fogja… egyelőre.

Laura figyelmesen ránézett, majd bólintott.

— Értem. Tehát nem csak teázni jöttél.

Bementek a konyhába. Világos volt, az ablakpárkányon muskátlik álltak, az asztalon pedig gondosan egymásra rakott számlák. Klára leült, és hirtelen rászakadt a fáradtság — nem testi, hanem évek alatt felgyülemlett.

— Azt mondták nekem, — kezdte óvatosan, — hogy maga autót követel. Karácsonyra. És hogy enélkül… nem lesz helyem az asztalnál.

Laura lassan levette a szemüvegét.

— Autót? — kérdezte nyugodtan. — Terepjárót?

Klára bólintott.

— Azt mondta, az maga kívánsága.

Laura ferdén elmosolyodott. Nem rosszindulatúan — keserűen.

*

— Megkértem Viktort, hogy segítsen a tetővel. Tavasszal. Beázik. És még azt is, hogy nézze meg, lehet-e kapaszkodót szerelni a fürdőbe. — Megállt egy pillanatra. — Az autóról most hallok először.

Csend telepedett a konyhára. Az a fajta csend, amelyben minden a helyére kerül.

— Azt mondta, fontos „megmutatni a szintet”, — suttogta Klára.

— A szintet, — ismételte Laura, és megrázta a fejét. — Szóval így nevezi.

Az ablakhoz lépett.

— Tudod, — mondta anélkül, hogy megfordult volna — Viktor gyerekkora óta úgy érezte, hogy hiányzik neki valami. Nem tárgyak — elismerés. Mindig többnek akart látszani, mint ami valójában volt. És én… — felsóhajtott. — Túl sokszor hunytam szemet.

Klárában a dühöt hideg tisztánlátás váltotta fel.

— El akarja adni a lakást, — mondta. — Azt, amit bővítésre szántunk. Gyerekre.

Laura hirtelen megfordult.

— Micsoda?!

— Azt mondja, most „más idők vannak”.

Laura leült a székre. Egy pillanatra idősebbnek tűnt.

— Nem, Klára, — mondta határozottan. — Nem más idők vannak. Régi szokások ezek. És ha ő így döntött, az az ő döntése. Nem az enyém.

Egyenesen a szemébe nézett.

— Nem fogadok el semmilyen autót. Sem tőled, sem tőle. És ha mögém bújik — itt az ideje hangosan kimondani.

*

Ebben a pillanatban Klára megértette, miért jött. Nem veszekedni. Hanem megerősítést kapni, hogy nem őrült meg.

Megrezdült a telefon. Viktor.

A kijelzőre nézett, majd Laurára.

— Vedd fel, — mondta az asszony. — Hallani akarom.

Klára kihangosította.

— Na? — Viktor hangja ingerült volt. — Hol vagy? Már elmondtam anyámnak, mit művelsz.

— Remek, — felelte Klára nyugodtan. — Akkor most hallgasd meg te is.

— Anya? — tétovázott. — Ott vagy?

— Itt vagyok, Viktor, — mondta Laura higgadtan. — És azt akarom, hogy hagyd abba, hogy a nevemben beszélj.

— Anya, de te…

— Nem, — vágott közbe. — Nem kértem autót. Nem szabtam feltételeket. És biztosan nem üldözöm el a feleségedet a karácsonyi asztaltól.

Csend.

— Most mit csinálsz? — morogta végül.

— Igazat mondok, — felelte Laura. — És még valamit. Ha eladod a lakást mások kedvéért, tedd a nevem nélkül. Én ebben nem veszek részt.

— Klára telebeszélte a fejed, — robbant ki Viktor.

— Nem, — szólalt meg Klára először. — Egyszerűen abbahagytam a hallgatást.

*

Letette.

Laura lassan kifújta a levegőt.

— Sajnálom, — mondta. — A férfiért, akivé vált.

Klára felállt.

— Nem kell bocsánatot kérned egy felnőtt férfi miatt.

Felvette a kabátját. A bőrönd az ajtó mellett maradt — most már valóban felesleges volt.

— Mit fogsz most tenni? — kérdezte Laura.

Klára csak egy pillanatig gondolkodott.

— Nem veszek autót, — mondta. — És nem veszek többé helyet magamnak egy olyan családban, amely nem az enyém.

Kilépett a szabadba. A levegő hideg és tiszta volt. A havazás elállt, és a város felett már kigyúltak az első karácsonyi fények.

Hosszú idő óta először Klára úgy ment, hogy nem érezte: valaki egy szűk folyosón tolja előre mások elvárásai szerint.
Egyenesen ment.