Az arany halkan megcsendült — Margit megigazította a karkötőjét, és úgy mozdította meg a vállát, hogy a drága ruha brokátja felvillanjon a kristálycsillár fényében. Ebben a mozdulatban minden benne volt: hatalom, a reflektorfényhez szokott magabiztosság, és az a bizonyosság, hogy a világ az ő színpada. Az asztaloknál ülő vendégek elhallgattak. Tudta, hogyan kell csendet teremteni. A pénz, az évek gyakorlata és a középpont biztos érzéke.

Anna összerezzent, mintha hideg futott volna végig rajta. Tudta, mi következik. Látta, ahogy az anyósa egész este oldalvást pillantott az édesanyjára. Ahogy a barátnőinek suttogott, tekintetével Viktória szürke kosztümjére mutatva. Ahogy fintorgott, amikor az villát vett a kezébe — mintha maga a mozdulat is sértés lett volna.

— Anya, ne csináld — mondta halkan András, felé hajolva.

Margit már a mikrofont tartotta.

— Kedves vendégek — nyújtotta el édeskés, begyakorolt hangon —, szeretnék néhány szót szólni a fiam választásáról.

A teremben vihar előtti csend lett. Még a pincérek is mozdulatlanul álltak a falnál.

— Természetesen más menyre vágytam. A mi köreinkből — szünetet tartott, élvezve a figyelmet. — De mit lehet tenni, beleszeretett. Egy egyszerű lányba, egyszerű családból. Semmi gond, megoldjuk.

Viktória az asztal végén ült, nem emelte fel a tekintetét. Kezei egyenesen feküdtek az abroszon, ujjai nyugodtan összezárva, mintha kapaszkodna valamibe.

— Csakhogy most — folytatta Margit — nemcsak az ifjú párt kell eltartanunk, hanem az összes rokonukat is. Mert amikor az anyád egész életében levest mert egy iskolai menzán… hozományról aligha lehet beszélni, igaz?

Néhányan kuncogtak. Valaki sietve elfordította a fejét. A levegő besűrűsödött.

Margit szünetet tartott — hosszút, kiszámítottat —, majd végignézett a termen.

— Nézzenek csak erre az asszonyra — mondta szinte gyengéden. — Még egy rendes kosztümre sem futotta neki. Úgy látszik, egy szakácsnő fizetése nem engedi meg.

*

Anna felpattant és kirohant a teremből, alig érezve a lábait. András utána indult, Margit azonban tovább beszélt, mintha semmit sem vett volna észre.

— De sebaj — tette hozzá mosolyogva. — Most a lánya kihúzta a nyerőszelvényt. Nem kell majd élete végéig fazekakat mosogatnia, mint az anyukájának. Jólétben fog élni. A mi pénzünkön.

A csend szinte csilingelt — hallatszott a székek nyikorgása és valaki szaggatott lélegzete. Margit egyik barátnője megpróbálta megrántani a karját, de ő legyintett, és letette a mikrofont az asztalra. Elégedetten. Megkönnyebbülten. Kimondta mindazt, amit akart.

Viktória lassan felállt. Sietség nélkül. Könnyek nélkül. Gondosan összehajtotta a szalvétát, a tányér szélére tette, és Margitra nézett.

— Köszönöm az őszinteséget — mondta halkan, mégis úgy, hogy mindenki hallja.

— Mindig arra tanítottam a lányomat, hogy a tisztességes munka nem szégyen. Harminc éven át etettem gyerekeket. És nem szégyellem. Az üres szív viszont olyan baj, amit semmilyen pénz nem orvosol.

Margit gúnyos mosollyal már megszólalt volna, de Viktória előrelépett, mintha végre megengedné magának, hogy kimondja azt, amit évek óta hordozott:

— Ön a szegénységről beszél, mintha tudná, mi az. De vannak dolgok, amelyeket nem mikrofonba kiabálnak. Vannak nevek, amelyeket suttogva ejtenek ki. És vannak veszteségek, amelyek után az ember a csendet választja a hivalkodó fényűzés helyett…

Megállt, és a teremben feszült várakozás lebegett.

— Valóban azt akarja, hogy most mondjam el, kinek az özvegye vagyok?

*

Margit felemelte az állát, mintha nevetni készülne, de a nevetés a torkán akadt. Legyintett — lekezelően, szinte lustán.

— Ugyan már — vetette oda. — Ne csináljunk drámát. Mindannyian felnőttek vagyunk.

Viktória bólintott. Nagyon lassan. Mint aki épp most hozott meg egy döntést.

— Felnőttek — ismételte. — Akkor meg fogják érteni.

Végignézett a termen. Nem együttérzést keresett — csak azt ellenőrizte, hogy figyelnek-e rá. Néhány vendég kihúzta magát. Valaki mintha elfelejtett volna levegőt venni.

— A férjem — mondta Viktória — tíz évvel ezelőtt halt meg. Tiszt volt. Egy mentőcsapat parancsnoka. Az az ember, aki belépett az égő épületbe, amikor mindenki más már kifelé tartott.

Margit összeráncolta a homlokát.

— És?..

— És nem jött ki — fejezte be nyugodtan Viktória. — Három gyereket hozott ki. A negyedik már eszméletlen volt. A férjem a saját testével védte, amikor leszakadt egy gerenda.

Valaki felszisszent. Az ablaknál álló nő a szája elé kapta a kezét.

— Az állam támogatásokat, kárpótlást ajánlott — folytatta Viktória. — A feléről lemondtam. Mert tudtam: nem sajnálatra van szükségem, hanem munkára. Annára volt szükségem. Élve. Jóllakottan. Nyugodtan aludva éjszakánként.

*

Anna az ajtóban állt. Maga sem tudta, mikor tért vissza. András fogta a kezét, de ő óvatosan kiszabadította.

— Oda mentem dolgozni, ahol mindig vannak gyerekek — mondta Viktória. — Mert miután elveszíted a sajátodat, bármelyik gyerek — bármilyen formában — horgony lesz. Ok arra, hogy ne törj össze.

Margit elsápadt. A csuklóján lévő arany hirtelen túl nehéznek tűnt.

— Ön azt hiszi, hogy a ruha és a pozíció tesz valakit a többiek fölé — Viktória egyenesen a szemébe nézett. — Én tudom, hogy az ember értéke abból látszik, hogyan viselkedik, amikor hatalma van. És amikor vele szemben egy gyengébb áll.

A csend megváltozott. Nem kínos volt — vádló.

András előrelépett.

— Anya… — kezdte, majd elhallgatott. Nem jöttek a szavak.

Margit körülnézett. És először azon az estén nem látott támogatást. A barátnője elfordította a tekintetét. Valaki demonstratívan arrébb tolta a poharát. Az asztal végén egy idős férfi mélyet sóhajtott.

— Nem kérek tiszteletet — mondta Viktória végül. — Kiérdemeltem. És a lányom is.

Anna felé fordult.

*

— Menjünk — mondta gyengéden. — Itt már nincs mit bizonyítanunk.

Anna odalépett és átölelte az anyját. Erősen. Gyerek módjára. András követte őket.

— Veletek megyek — mondta halkan, de határozottan.

Margit kinyitotta a száját… majd újra becsukta. Ezúttal szavak nélkül.

Hárman léptek ki a teremből. Az ajtó szinte hangtalanul csukódott be.

Néhány perccel később pedig valaki a vendégek közül félhangosan megszólalt:

— A pénzt meg lehet keresni…

És ez a mondat hangosabban szólt, mint bármelyik mikrofon.