Márton úgy lépett be a lakásba, mintha nem válásra készülne, hanem egy stratégiai igazgatótanácsi értekezletre. Gondosan felakasztotta a zakóját a szék támlájára, megigazította a nyakkendőjét, mély levegőt vett, és azzal az önelégült tekintettel nézett rám, amellyel az ember saját magát nemesnek tartja, amiért „szemtől szembe kimondja az igazat”.

— Elena, komolyan kell beszélnünk.

Felpillantottam a laptopról, amelyen a másnapi ügyféltalálkozó prezentációjának utolsó javításait végeztem. Öt évvel ezelőtt ezek a szavak még nyaralásról, új autóról vagy egy spontán hétvégéről szóltak volna. Most azonban a hangjában nem volt sem melegség, sem bizonytalanság — csak hideg elszántság.

— Hallgatlak — feleltem nyugodtan, és becsuktam a laptopot.

— Elhagylak — vágta ki minden bevezetés nélkül. — Van egy másik nő. Zsófia. A cég új pénzügyi igazgatója. Ez nem affér, hanem komoly dolog.

Talán sírnom kellett volna, kiabálnom, vagy legalább megkérdeznem, hogy „miért?”. Ehelyett csak bólintottam, mintha az időjárás-előrejelzést mondaná.

— Értem.

Márton egyértelműen más reakcióra számított. Összeráncolta a homlokát, és figyelmesen tanulmányozni kezdte az arcomat, mintha fájdalom, pánik vagy zavar jeleit keresné rajta.

— Te… te egyáltalán hallottál engem? Azt mondtam, hogy viszonyom van. És hogy elmegyek.

— Hallottalak. Mi következik?

*

— Hogyhogy „mi következik”?! — emelte fel a hangját. — Összepakolsz és elköltözöl. A lakás az enyém, az autó az enyém, itt minden az enyém. Neked csak egy öreg, falusi rom maradt a nagynénédtől. Oda mész. Sár és vidék között fogsz élni, mi pedig Zsófiával itt maradunk.

Akaratlanul is Klára jutott eszembe, az irodai titkárnője. Három héttel korábban késő este hívott fel, és suttogva mesélte, hogy Márton és az új pénzügyi igazgató egyre gyakrabban maradnak bent munka után, hogyan néznek egymásra az értekezleteken, és hogyan viszi őt vacsorázni a kocsijával.

Klára régóta dolgozott a cégnél, és nem egy fellángolását látta már. De ezúttal — mondta — minden más volt. Komolyabb. Veszélyesebb.

— Rendben — mondtam higgadtan, és felálltam a kanapéról.

— Rendben? — kérdezte ingerülten. — Ennyi? Se szemrehányás, se könnyek?

— Mit kellene kérdeznem? Mindent elmondtál.

Bementem a hálószobába, és elővettem az utazótáskát a szekrényből. A házasság évei alatt megtanultam könnyen pakolni — tanácsadói munkám állandó utazásokkal járt.

Márton az ajtóban állt, és némán figyelte minden mozdulatomat. A nyugalmam láthatóan felzaklatta — feszült vállai és összeszorított állkapcsa elárulta.

— Furcsán viselkedsz — szólalt meg végül. — Egy normális nő jelenetet rendezett volna.

— Lehet, hogy nem vagyok normális — válaszoltam, miközben összehajtottam egy pulóvert.

— Vagy egyszerűen nem érdekel. Talán soha nem is szerettél.

*

Megálltam, és ránéztem. A hangjában már-már gyermeki sértettség csengett. Egy pillanatra legszívesebben azt mondtam volna, hogy szerettem — sokáig, türelmesen — egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mellettem egy felnőtt férfi áll, egy megsértődött gyerek érzelmi szintjén.

De ennek már nem volt értelme.

— Márton, te magad mondtad, hogy vége. Miért folytatod?

— Azt hittem, legalább megpróbálsz visszatartani! — robbant ki. — Hogy azt mondod, megváltozol, jobb leszel! Te meg… ilyen nyugodtan pakolsz, mintha üzleti útra indulnál!

A táskába kerültek az iratok, a neszesszer, a töltők. Körbenéztem a hálószobában, nem felejtettem-e ott semmi fontosat.

— Tudod — vetette oda, amikor elmentem mellette a táskával —, talán így a legjobb. Zsófia más. Ő tudja, hogyan kell támogatni egy férfit. Te… te mindig túl önálló voltál. Túl hideg. Túl független.

— Lehet — feleltem halkan, miközben felvettem a kabátomat.

— És nézz csak magadra! — folytatta. — Harmincöt éves vagy, és úgy nézel ki, mint egy örök magányos nő. Zsófia fiatalabb, szebb, ambiciózusabb. Ő tudja, mit akar!

Megfogtam a kilincset, és egy pillanatra megálltam. Odabent különös nyugalom volt — mintha a vihar már elvonult volna, és előttem csak tiszta levegő maradt.

Megfordultam, a szemébe néztem, és arra gondoltam: ha tudnád csak, Márton, hogy épp ebben a „romhalmazban” kezdődik majd az igazi életem…

És akkor kimondtam egyetlen mondatot — azt, amelytől először igazán megijedt.

*

— Az igazat mondtam — szólaltam meg nyugodtan, szinte gyengéden. — Az a „romhalmaz” az én nevemen van. A földdel együtt. És van még valami… már aláírtam egy távmunkára szóló szerződést egy európai holdinggal. Szóval gratulálok, Márton: nem egy jövő nélküli nőt dobtál ki az életedből, hanem valakit, akinek a jövője már nem kötődik hozzád.

Megdermedt. Egy pillanattal korábban még fölény volt a tekintetében, most zavar és félelem jelent meg benne.

— Milyen badarságokat beszélsz? — nevetett idegesen, de megremegett a hangja. — Milyen földről van szó?

— Arról, amelyet a jogászod két éve „csendben eladásra” javasolt — feleltem. — Emlékszel? Azt mondtad, semmit sem ér. Tévedett. Nagyon.

Kinyitottam az ajtót. A lépcsőházban por és hideg szaga terjengett — a vég és a kezdet illata egyszerre.

— Te… te mindezt eltitkoltad? — suttogta.

— Egyszerűen nem tartottam szükségesnek megosztani — vontam vállat. — Ahogy te sem osztottad meg a viszonyaidat.

Az ajtó halkan csukódott be. Csapás nélkül. Jelenet nélkül. És úgy tűnt, éppen ez fájt neki a legjobban.

*

A falusi ház csenddel fogadott. Nem nyomasztóval, hanem mély és élő csenddel. Az öreg almafák nyikorogtak a szélben, a tornácon kifakult lábtörlő hevert, a levegőben pedig a nedves föld és a szabadság illata szállt.

Az első napokban egyszerűen éltem. Ébresztő nélkül keltem. Egy nagy, fából készült asztalnál dolgoztam az ablak mellett. Kávét ittam, és néztem, ahogy a nap lassan kibukkan az erdő mögül. És először hosszú évek óta nem éreztem, hogy bárkinek is tartoznék valamivel.

A szerződés események láncolatát indította el. Egy hónap múlva felajánlották, hogy vezessek egy projektet. Három hónap után pedig a szomszédos telek megvásárlását a bővítéshez. Mosolyogtam, amikor eszembe jutottak Márton szavai a „sárról és a vidékről”.

Aztán felhívott.

— Elena… — a hangja más volt. Megtört. — Beszélnünk kell.

— Már beszéltünk — válaszoltam nyugodtan.

— Zsófia… elment. Amint gondok kezdődtek a cégnél. Tudod, most nehéz időszak van…

Tudtam. Klára írt. A cég ingadozott, az üzletek sorra dőltek be, az „ambiciózus és támogató” Zsófia pedig gyorsan talált egy másik, biztosabb felvonót felfelé.

— Sajnálom — mondtam. És igaz volt. — De nincs visszaút.

— Megváltoztál — szólalt meg egy kis szünet után. — Még a hangodon is hallani.

— Nem, Márton. Csak megszűntem kényelmesnek lenni.

Letettem a telefont, és kimentem a tornácra. A szél belekapott a hajamba, a nap lemenőben volt, előttem pedig ott állt a ház — már nem „romhalmaz”, hanem egy hely, ahol jól éreztem magam.

Néha az élet nem azért omlik össze, hogy megbüntessen.

Néha azért, hogy végre pontosan oda állítson, ahol mindig is lenned kellett.