— Milyen szánalmas vagy — mondta megvetően Tamás, anélkül hogy felnézett volna a telefonjáról.

Laura a tűzhely mellett állt, és egy rizottót kevert — pontosan azt az ételt, amelyet ő rendelt vacsorára, mert „abban az olasz étteremben borzalmasan főznek, te meg legalább igyekszel”. A fakanál megállt a kezében.

— Négy éve vacakolsz ezzel a kis mikrovállalkozással — folytatta Tamás fáradt, unott hangon. — Névjegykártyák, szórólapok… óvodai szint. Én ma komoly üzletet zártam le, te meg még mindig csak játszol a vállalkozással.

Laura nem fordult meg. Tudta, ha meglátja a keze remegését, Tamás ezt végső győzelemnek veszi. Ő pedig belefáradt a vereségbe.

— Ez nem játék — mondta halkan.

— Persze hogy nem — mosolygott gúnyosan. — Hobbi azoknak, akik félnek beismerni a saját középszerűségüket.

Tökéletesen szabott öltönyben ült az asztalnál — még át sem öltözött munka után. Fél éve léptették elő, és az új pozícióval együtt megjelent benne valami hideg és fölényes. Vagy talán mindig is ott volt — csak eddig nem érezte szükségét, hogy megmutassa.

Laura lekapcsolta a tűzhelyet, és bement a fürdőszobába. Bezárta az ajtót, megnyitotta a csapot, és olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak.

„Szánalmas.”

*

A nyomdája kicsi volt: ő maga, a grafikus Mária, néhány nyomdász és egy bérelt helyiség a város szélén. Névjegyek, katalógusok, prezentációs anyagok. Nem milliók — de az övé volt. Ott döntéseket hozott. Ott valaki volt.

Otthon viszont csak egy sikeres férfi felesége.

Este Tamás bejelentette:

— Állást ajánlottak az Atlas Groupnál. Magasabb fizetés, bónuszok, jövőkép. Szerintem hamarosan a nyomdádra sem lesz szükség. El fogom tartani kettőnket, te pedig végre rendesen foglalkozhatsz a háztartással.

— Nem fogom bezárni — válaszolta Laura nyugodtan.

— Nem akarod, vagy félsz beismerni, hogy nincs jövője? — dőlt hátra Tamás. — Éjjel-nappal dolgozol aprópénzért. Ez nem üzlet, Laura.

— Ez az én döntésem.

— Akkor ne panaszkodj — mondta hidegen.

Másnap reggel Laura már hétkor a nyomdában volt. Kilenc órakor egy farmeres, egyszerű blúzt viselő nő jelent meg az ajtóban.

— Anna Kovács, az Atlas Group beszerzési igazgatója — mutatkozott be. — Ön Laura?

A cég neve úgy csattant, mint egy pofon.

Két órán át beszélgettek — tárgyilagosan, szakmailag, nyomás nélkül. Anna figyelmesen nézte a mintákat, pontos kérdéseket tett fel, és meghallgatta a válaszokat.

— Elegünk van a nagy beszállítókból — mondta a végén. — Nem futószalagokat keresünk, hanem felelős embereket. Kezdjünk egy próbarendeléssel. Ha minden rendben lesz, éves szerződést kötünk.

Laura szíve a torkában dobogott, de a hangja nyugodt maradt.

— Rendben.

*

A következő két hét igazi maraton volt. Kíméletlen határidők, magas elvárások, a fáradtság adrenalinnal keveredett. Mária panaszkodott, a nyomdászok késő estig dolgoztak, Laura pedig hosszú idő után először érezte magát igazán élőnek.

Anna minden kifogás nélkül átvette a kész anyagokat.

— Kiváló munka — mondta. — Szeretnék hosszú távú együttműködésről beszélni. Készen állnak arra, hogy a fő beszállítónkká váljanak?

— Igen — válaszolta Laura habozás nélkül.

Egy héttel később megszólalt a telefon. Az összeg olyan nagy volt, hogy Laura kétszer is rákérdezett, jól hallotta-e.

— Teljesen jól hallotta — erősítették meg a vonal másik végén.

— Ez mindent megváltoztat — suttogta Mária, amikor Laura letette a telefont.

Tamásnak nem mondott semmit. Még nem.

Pénteken Laura felvette a legjobb kosztümjét, gondosan sminkelt, és elindult az Atlas Group üvegépületébe a szerződés aláírására.

— Néhány perc múlva csatlakozik hozzánk az értékesítési osztály képviselője — mondta Anna, miután mindenki helyet foglalt.

Az ajtó kinyílt.

Tamás lépett be.

*

Megdermedt, amikor meglátta Laurát. A rutinos üzleti mosolya egy pillanat alatt eltűnt, helyét döbbenet és zavar vette át.

— Ismerik egymást? — kérdezte Anna semleges hangon.

— Igen — válaszolták egyszerre.

Laura nyugodtan.
Tamás késve.

— Mi… házasok vagyunk — tette hozzá végül. — Nem tudtam, hogy a beszállító… az ő nyomdája.

— Én tudtam, hogy itt dolgozol — felelte Laura halkan. — Csak nem erre a találkozásra számítottam.

— Ez semmin nem változtat — mondta Anna tárgyilagosan. — Üzleti ügyben vagyunk itt.

Laura magabiztosan, pontról pontra beszélt: mennyiségek, határidők, felelősség. Tamás hallgatta, és minden perccel egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ez nem „a lány a névjegyekkel” volt. Ő partner volt. Egyenrangú. Sőt, a gyakorlatban kulcsfigura.

— Van kérdés az értékesítés részéről? — kérdezte Anna.

— Nincs — motyogta Tamás. — A feltételek… ésszerűek.

Gyorsan aláírták a papírokat. Laura írta alá elsőként. Tamás utoljára.

A folyosón utolérte.

— Szándékosan csináltad? — kérdezte halkan.

— Nem — válaszolta őszintén Laura. — Egyszerűen abbahagytam a magyarázkodást.

Tamás bólintott, összeszorított állkapoccsal.

— Tévedtem.

Laura hosszan nézett rá. Harag nélkül. Fájdalom nélkül.

*

— Igen — mondta. — Tévedtél.

Aznap este nem ment haza. Elment a nyomdába — üres volt, csendes, papír- és festékillat lengte be. Leült az íróasztalhoz, és írt egy rövid e-mailt.

Tamás éjjel olvasta el.

Botrány nélkül.
Vádak nélkül.
Kiabálás nélkül.

Sokáig ült a sötétben, kezében a telefonnal, és először értette meg igazán: a karrier nem mindig olyasmi, amit felépítesz. Néha olyasmi, ami egyszer csak kicsúszik a kezedből.

Laura pedig másnap reggel új gépekre szóló szerződéseket írt alá, és azon gondolkodott, milyen különös is az élet útja.

Mert amikor valaki szánalmasnak nevez — az nem mindig a vég.
Néha csak a kezdet.