— Mit ülsz itt? Pakold össze a holmidat, és tűnj el! — jelentette ki az anyós szenteste, miközben ajándékokat osztogatott mindenkinek.

Zsófia éppen a reggeli után törölgette az edényeket a konyhában, amikor meghallotta, hogy Margit Kovács belépett a nappaliba, és hangosan kezdett pakolni a polcokon. Szándékosan csinálta — látványosan, túlzott igyekezettel — hogy mindenki értse: ebben a lakásban ő a gazda, a menye pedig csupán ideiglenes vendég.

Két évvel korábban Zsófia feleségül ment Sándorhoz, és egy kis északi városból Budapestre költözött. Akkor még azt hitte, a szerelem mindent legyőz. Sándor megígérte, hogy hamarosan saját lakást bérelnek vagy hitelt vesznek fel. De eltelt két év, és még mindig a szülei háromszobás lakásában éltek.

Kovács László, Sándor édesapja csendes, szűkszavú ember volt. Mérnökként dolgozott egy üzemben, fáradtan jött haza, vacsora közben többnyire hallgatott. Zsófia észrevette, hogy néha együttérzéssel néz rá, amikor Margit gúnyos megjegyzésekkel illette. De soha nem mert a menye védelmére kelni.

Margit az első naptól fogva egyértelművé tette, hogy nem kedveli Zsófiát. Körzeti rendelőben dolgozott vezetőként, és magát „tekintélyes embernek” tartotta. Arról álmodott, hogy fia budapesti, jó családból származó lányt vesz el — lakással, kapcsolatokkal, ranggal. Ehelyett Sándor egy vidéki lányt hozott haza, egy tanárnő és egy ápolónő lányát.

*

— Sándor, csak nézd meg, hogyan rakta el a csészéket! — hallatszott ki a konyhából. — A finom porcelánt nem így teszik egymásra! Nálatok vidéken nyilván fogalmuk sincs a háztartási kultúráról!

Zsófia összeszorította az ajkát, és tovább törölte a tányérokat. Régóta megtanulta, hogy ne reagáljon. Sándor, aki a szomszéd szobában a laptopja előtt ült, egy szót sem szólt. Mindig kerülte a konfliktust az anyja és a felesége között.

Zsófia logisztikusként dolgozott egy szállítmányozó cégnél. A munka idegőrlő volt, állandó telefonokkal és sürgős helyzetekkel, de jól fizetett. Sándor programozó volt egy kisebb IT-cégnél, valamivel többet keresett. Ketten már rég külön költözhettek volna, de Sándor mindig talált egy kifogást, hogy halogassa.

— Anya, Zsófival szeretnénk mondani valamit… — kezdte két héttel korábban vacsora közben. — Arra gondoltunk, hogy albérletbe költözünk.

Margit letette a villát, és lassan a fia felé fordult.

— Vagyis el akarod hagyni a szüleidet? Mindezek után, amit érted tettem? Felneveltelek, taníttattalak, ismerősökön keresztül munkát szereztem neked — és most miatta elmész?

— Nem végleg megyünk el, csak saját térre van szükségünk…

— Saját térre?! — emelte fel a hangját. — Van egy egész szobátok! Vagy a feleséged fontosabb, mint a saját anyád?!

A beszélgetés ezzel véget ért. Sándor nem hozta fel többé a költözés témáját. Zsófia pedig megértette, hogy felesleges reménykednie.

Közeledett a karácsony. Zsófia arról álmodott, hogy a szüleivel tölti az ünnepet — Istvánnal és Erzsébettel. Többször látogatták meg, de Margit olyan hidegen fogadta őket, hogy kényelmetlenül érezték magukat. Alig köszönt, majd látványosan visszavonult a szobájába.

Legutóbb októberben jártak ott. Erzsébet házi befőtteket hozott — savanyúságot, lekvárt. Margit meglátta az üvegeket, és fintorgott.

— Mi ez a vidéki vacak? — mondta megvetően. — Az én konyhámban nincs helye ennek. Vigyék vissza!

Zsófia hallgatott. Este csendben elpakolta az üvegeket a saját szekrényébe. Sándor mindezt látta — és ismét nem szólt semmit.

*

— Sándor, mi lenne, ha meghívnánk a szüleimet karácsonyra? — kérdezte óvatosan három héttel az ünnep előtt. — Hiszen család vagyunk.

— Nem tudom… Meg kell kérdeznem anyát.

— Miért kellene engedélyt kérnünk? Ez a mi otthonunk is.

— Zsófi, kérlek, ne csináljunk konfliktust…

Az anyjával való beszélgetés botránnyal végződött.

— Miféle embereket akarsz az én asztalomhoz ültetni?! — kiabálta Margit. — Meghívtam a nővéremet Ilonát, az unokatestvéremet Mártát a férjével, az unokaöcsöket! Idegenekre nincs szükségem! Menjen a sajátjaihoz, ha annyira akarja! Senki sem tartja itt!

Zsófia ezeket a szavakat a szobájából hallotta. Valami végleg eltört benne.

— Nem megyek sehova, — mondta határozottan, amikor kiment a konyhába. — Itt maradok. A férjemmel. Ez családi ünnep.

— Hát maradj, — vigyorgott Margit gúnyosan. — Csak ne legyél útban.

Mindezek ellenére Zsófia mindenkinek vett ajándékot. Szinte az egész karácsonyi prémiumát elköltötte: Margitnak drága francia kozmetikumot, Lászlónak egy jó minőségű termoszt, Sándornak vezeték nélküli fülhallgatót. A vendégeknek is vett apróságokat.

Szenteste a lakás tele volt emberekkel. Zsófia főzött, tálalt, rohangált a konyha és a nappali között. Margit a figyelem középpontjában ragyogott. Sándor mellette ült, nevetett a rokonokkal.

Éjfél előtt egy órával Margit felállt egy ajándékokkal teli szatyorral.

— Kedveseim! Boldog karácsonyt!

Mindenkinek adott ajándékot. Mindenkinek — kivéve Zsófiát.

Amikor az utolsó ajándék is gazdára talált, Zsófia felállt.

— Margit… és nekem? Ugye nem felejtett el?

A szobában csend lett. Margit megfordult, és hidegen elmosolyodott.

— Mit ülsz itt? — mondta hangosan. — Pakold össze a holmidat, és takarodj!

*

Zsófia nem azonnal fogta fel, mi történt. Az anyósa szavai ott lebegtek a levegőben — nehezek, tapadósak. A nappaliban síri csend lett. Valaki megköszörülte a torkát. Valaki lesütötte a szemét. Ilona összeszorította az ajkát. Senki sem nevetett — de senki sem tiltakozott.

Zsófia lassan kiegyenesedett. A szíve egyenletesen, tompán vert, mintha benne valami átkapcsolt volna. A megaláztatás eltűnt. Hideg tisztánlátás maradt.

Sándorra nézett.

Ő az asztalt bámulta. Mindent hallott. Mindent értett. És hallgatott.

— Sándor, — mondta halkan. — Te is azt gondolod, hogy mennem kell?

Összerezzent.

— Zsófi… miért pont most… — motyogta. — Anya feldühödött. Karácsony van.

Margit megigazította a szalvétáját.

— Teljesen nyugodt vagyok. És nagyon világosan beszélek.

Zsófia bólintott.

— Rendben. Akkor tisztázzunk mindent.

Az asztalhoz lépett, kivett egy borítékot a táskájából, és Sándor elé tette.

— Itt vannak a bankszámlakivonataim és az albérleti szerződés, amit egy éve javasoltam. És a felmondásom is. Hétfőtől új munkahelyem lesz. Egy másik városban.

Sándor elsápadt.

*

— Mi? Erről nem szóltál.

— Mert soha nem figyeltél rám.

— Ez zsarolás? — sziszegte Margit.

— Nem. Elmegyek. Nem a maga szavai miatt. Hanem mert ma megértettem, hogy ebben a házban nincs hangom — és nincs férjem sem.

László először tette le a villát.

— Margit…

— Nem kell, — szakította félbe Zsófia. — Minden világos.

A vendégek felé fordult.

— Boldog karácsonyt. Elnézést, hogy elrontottam az estét. Bár szerintem jóval előttem el volt már rontva.

Ajtócsapás nélkül ment ki a nappaliból. A szobájában felvette az előre összekészített bőröndöt. Felvette a kabátját, a sálját, és utoljára körbenézett.

Sándor nem ment utána.

Amikor az ajtó becsukódott, a hideg levegő megtöltötte a tüdejét. Fájt. De hosszú idő óta először megkönnyebbült.

Fél évvel később Zsófia egy kis, világos lakásban élt a tenger közelében. Dolgozott, terveket szőtt, nevetett — igazán. Sándor néha írt neki. Azt írta, az anyja túl messzire ment. Hogy most már mindent megért. Hogy talán még nincs késő.

Zsófia egyszer sem válaszolt.

Mert néha a legnagyobb karácsonyi csoda
nem a megbocsátás.
Hanem a szabadság.