— Tényleg azt gondolod, hogy egy törökországi nyaralás fontosabb, mint segíteni az anyámon? — András hangja úgy csengett, mint egy túlfeszített vezeték.

Anna elfordult az ablaktól, ahol azt nézte, ahogy a tavaszi eső szemérmetlenül csapkodja az üveget. Otthoni póló volt rajta, a haja hanyag kontyba fogva, de az arca olyan volt, mint egy vezérigazgatóé az elbocsátások napján.

— Igen, András. Pontosan ezt gondolom. Törökország fontosabb nekem, mint az anyád. Mert pihenni akarok. Mert ezért a bónuszért éjszakákon át dolgoztam. És az anyád… ki ő nekem?

— Az anyám! — préselte ki, mintha Anna azt kérdezte volna, ki volt Petőfi.

— Nekem. Ki. Ő. — Anna úgy pattogtatta a szavakat, mint teniszlabdákat. — Nem neked. Nekem. Ki ő? Segített nekem valaki, amikor három hónapig vajat sem láttam a kásámban, hogy előbb befizessem a jelzálogot? Vagy amikor én vittem a teljes családi költségvetést, miközben te „újragondoltad az életedet” az elbocsátásod után?

— Ne beszélj így, Anikó… — nyúlt felé, de Anna hátralépett. Szigorúan, már-már büszkén nézett rá, miközben a mellkasában égett az ismerős érzés: eljutott a visszafordíthatatlan pontra.

— Akkor hogyan beszéljek, András? Hallgassak, és utaljam a pénzt a kutya kezelésére, mert „anyának nehéz, ugye megérted”, én meg legyek megértő? Hallgassak, amikor azt mondja, hogy „gyökértelen karrierista” vagyok? Vagy amikor a hátam mögött „hideg felkapaszkodottnak” nevez?

András az ajtófélfának támaszkodott, mint egy iskolás a igazgatói iroda előtt. Zavart volt, fáradt és… szánalmas.

— Most minden összedől nála, Anna. Bezárt a kávézó, a hitel maradt. Ha nem segítünk neki, teljesen eladósodik.

Anna felnevetett. Keserűen. Majdnem hisztérikusan.

— És ha én nem megyek nyaralni, én omlok össze. Teljesen. Akkor majd te húzol ki. Vagy megint az anyád? Jön egy tepsivel, és elmeséli, hogyan húzott le három telet egyetlen kabátban?

*

— Túlzásba esel — András levette a pulóverét, mintha hirtelen melege lett volna. — Csak azt akarom, hogy megértsd: ez család. Mi család vagyunk. A család pedig segít egymásnak.

— Csakhogy ebben a családban én vagyok a boxzsák, nem a része. — Anna egy pillanatra elhallgatott, mintha valaki lenémította volna a világot. Aztán nyugodtan folytatta: — Kaptam egy nagy bónuszt. Olyat, amiért éjszakákon át dolgoztam. Meg akartalak lepni. Elmenni együtt valahová, környezetet váltani. Befektetni magamba, belénk. De megint ugyanazt hallom: „Anyának baj van, mentsd meg.” Tudod, András… elfáradtam attól, hogy mások problémáinak mentőöve legyek.

Három napig nem jött haza. Csak annyit írt, hogy „gondolkodnia kell”. Gondolkodott — az anyjánál. Szombat reggel tért vissza, karikás szemekkel és gyűrött ingben.

— Bocsáss meg — mondta azonnal. — Nem volt igazam. Csak minden egyszerre szakadt rám. Anyu, a hitelezők, és te ezzel a törökországi utazással…

— Nem Törökország — Anna a bejáratnál állt, kabátban, táskával a vállán. — Az életem, András. Az enyém. Nem közös. Személyes. A bónusz az enyém. A munka az enyém. A stressz az enyém. De a ti családi problémáitok valahogy mindig az enyémek is lesznek. Hogy van ez?

András hallgatott. Nézte, ahogy Anna felhúzza a cipzárt. Anna soha nem csapkodta az ajtót. Nem csinált jelenetet. A nyugalma rosszabb volt bármilyen kiabálásnál.

— Hová mész? — kérdezte végül.

— Hotelbe. Pár napra. Kiszellőztetni a fejem. — Elmosolyodott. — Te pedig rendezd az anyáddal. Ki kinek a rokona, és ki kinek mivel tartozik.

Este Anna egy üzleti hotel hófehér ágyán feküdt. Műanyag pohárból bort ivott, és az üzeneteit görgette. A régi chat Andrással az volt: „Az én kozmoszom és földrengésem”. Vicces. Most már csak „András”.

— „Pénz miatt hagysz el?” — írta. Pont nélkül.
— „Nem a pénz miatt megyek el. Azért megyek, mert mindig másnak adod, soha nem nekem. Én pedig sorban állok a figyelmedért. Mindig a végén.”

Nem jött válasz.

Másnap reggel Olga Petrovics hívta.

*

— Anna, jó reggelt. — A hangja ragacsos volt, mint a kifolyt lekvár. — András mondta, hogy hotelben vagy. Micsoda szégyen…

— Szégyen az, hogy csak akkor hív, amikor pénz kell — felelte Anna, és felült az ágyban, magára húzva a lepedőt. — Mi történt?

— Semmi. Csak gondoltam… hátha lehiggadtál. Beszéljünk emberileg. Nem vagyok az ellenségetek, Anikó. Az életben minden előfordul…

— Akkor beszélünk emberileg, amikor egyszer nem azzal hív, hogy „segíts”, hanem azzal, hogy „hogy vagy?”.

— Nagyon büszke vagy. Önálló. Olyan… hideg.

Anna félmosollyal felelt.

— Ön pedig, mint mindig, finom bókkal. Viszontlátásra.

A harmadik napon Anna betért egy ékszerboltba. Nem gyűrűért. Csak úgy. Magának. Kis arany fülbevalót vett — olyat, amit a leendő anyós biztosan „ócskaságnak” nevezett volna.

Mosolygott a tükörképére. Smink nélkül. Karikás szemekkel. Igazi.

A szabadság nem mindig fényes.

— Nem érted, Anna, nem örökre kérjük a pénzt! — András idegesen gyűrte a szalvétát. — Csak… kölcsön. Egy hónapra. Legfeljebb kettőre.

Egy bevásárlóközpont melletti kávézóban ültek. Sok üveg, sok ember, nulla meghittség.

— Kölcsön — bólintott Anna. — Mint a testvérednél. Mint az anyád kávézójánál. Már mindezt átéltük.
— Ő nem halhatatlan! — robbant ki András. — Vérnyomás, idegek, orvosok… azt akarod, hogy szélütést kapjon?
— És én nem? — vágott közbe nyugodtan Anna. — Nekem lehet alvás nélkül, pihenés nélkül, támogatás nélkül?

András elhallgatott. Kint egy idős nő kutyával turkált a szemetesben. Anna hirtelen megértette: akiknek mindig kell valami, azok azonnal felismerik egymást.

— Nem vagyok a család ellen, András. Az ellen vagyok, hogy mindig az én életemet teszed fel mások adósságainak oltárára.
— Már megint gúnyolódsz! Én legalább csinálok valamit!
— Mit pontosan? — kérdezte halkan. — Ki fizeti a jelzálogot? Ki viszi ezt az egészet?

Úgy nézett rá, hogy András nem mert megszólalni.

*

— Nem adok pénzt, András — mondta Anna egyenletesen. — Sem kölcsön. Sem „csak egy kicsit”. Sem „utoljára”. Ebben többé nem veszek részt.

András sokáig nézte, mintha repedést keresne. De csak fáradtság és tisztánlátás volt ott.

— Akkor ez a vége?
— Igen. Mert a vége minden alkalommal ott volt, amikor nem engem választottál.

— Hideggé váltál. Régen nem mentél volna el.
— Nem. Régen maradtam volna. És ez volt a hibám.

— Meg fogod bánni — vetette oda. — A pénz elfogy.
— Az az élet is elfogy, amelyet azzal az érzéssel élsz, hogy kihasználnak — felelte Anna. — És ez most ért véget.

Egy héttel később beadta a papírokat a jelzálog újraszámításához — már András nélkül. Félt. De először volt őszinte.

András írt. Könyörgött. Dühöngött.
Anna olvasott. És nem válaszolt.

*

Olga Petrovics még egyszer felhívta:
— Tönkreteszed a családot.
— Nem. Abbahagytam a finanszírozását.

Tavasszal Anna elutazott Törökországba. Egyedül. Könyvvel, nappal és egy váratlan belső csenddel. A világ nem omlott össze nélküle.

Egy este megérkezett az utolsó üzenet:
„Találtam egy rendes állást. Anya eladja a lakást. Igazad volt.”

Anna törölte a beszélgetést.

Ősszel aláírt egy szerződést az új pozícióra, és felvette azokat a fülbevalókat. A tükörben egy nő állt, aki már nem magyarázkodik, miért van joga a saját életéhez.

Néha a szabadság nem ünnepként érkezik.
Néha csendként jön egy hosszú zaj után.

És ebben a csendben Anna végre önmagával maradt.