— Nem vagyok a fiad szolgálója, és nem vagyok ütőzsák sem! Ha nem tudod elmagyarázni annak a tizenhat éves nagyfejűnek, hogy nincs joga így beszélni velem, akkor mától nem főzök neki, és nem takarítok utána! Élhet a mocsokban, és gondoskodjon magáról, ha már ilyen felnőttnek képzeli magát!

A szavak súlyos kövekként zuhantak a nappali csendjébe. Klára ott állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak a fotel háttámlájába, és a férjét nézte. Márton rezzenéstelenül ült a kanapén, teljesen belefeledkezve a képernyőn villódzó futballisták alakjába. Még csak fel sem nézett — csak legyintett egyet, mintha egy bosszantó legyet hessegetne el.

— Klára, ne kezdd már megint, jó? Épp ellentámadásban vagyunk.

A tévés kommentátor extázisban ordított, a stadion zúgott. Ez az üvöltés, ez a mesterséges, idegen lelkesedés Klára számára az utolsó sértés volt. Határozott, visszhangos léptekkel átszelte a szobát. Nem kiabált. Nem tépte ki a kábelt a konnektorból. Egyszerűen felvette az asztalról a távirányítót, és megnyomta a piros gombot. A hatalmas képernyő elsötétült. A stadion zaja félbeszakadt, és csak a konyhában zúgó hűtő sűrű, tapadós hangja maradt utána.

Csak ekkor fordította el lassan a fejét Márton. Az arcán nem volt sem meglepetés, sem aggodalom. Csak az a tompa, lusta ingerültség, amit az érez, akit elrángattak valami „fontos” dologtól.

— Mit művelsz? Ez volt a legjobb pillanat.

— Pillanat? — Klára a férfi térdére tette a távirányítót. — A pillanat most van, Márton. Itt. A fiad, Lukács, tizenöt perccel ezelőtt, amikor megkértem, hogy vigye el a koszos tányérokat az asztalról, ahol vacsorát készültem főzni mindannyiunknak, „hülye birkának” nevezett. Aztán bevonult a szobájába, és feltekerte a zenét maximumra. Tudni akarom, mi lesz erre a reakciód.

*

Klára mereven nézte, bármire készen: felháborodásra, ígéretre, hogy beszél a fiúval, legalább valami látszólagos együttérzésre. De Márton csak nagyot sóhajtott, megdörzsölte az orrnyergét, és hátradőlt.

— Istenem, Klára… már mondtam. A gyerek csak elszólta magát. Ilyen korban ez normális, hormonok. Miért kell egyáltalán a tányérok miatt piszkálni? Láttad, elvihetted volna a mosogatóba. Mi van, leesik a koronád?

Abban a pillanatban Klárában valami — valami, ami két éve összeszorult, engedett és hallgatott — végleg megkeményedett, hideg, éles szilánkká vált. Rájött, hogy nem Lukácsról van szó. Hanem erről a nyugodt, fáradt férfiról a kanapén, aki újra és újra a saját kényelmét választja az ő méltósága helyett. Számára a fia durvasága csak apró kellemetlenség volt, amit a legegyszerűbb figyelmen kívül hagyni, az ő reakciója pedig zavaró akadály a pihenésében.

— Nem, Márton. A korona nem esik le. Az esett le, hogy kényelmes legyek nektek. — A hangja egyenletes, fémes lett. — Két éve élek ebben a házban, próbálva a családotok részévé válni. Takarítottam a „gyereked” után, kőkemény zoknikat szedtem ki a kanapé alól, hallgattam, amikor barátokat hozott, és disznóólat hagytak maguk után. Tűrtem a féloldalas pillantásait és a maró megjegyzéseit. És mindvégig vártam, hogy te, mint az apja, legalább egyszer mellém állj. De te mindig ugyanazt mondtad: „Gyerek még, tűrd el.”

Eltávolodott a kanapétól, és megállt a szoba közepén, mintha láthatatlan vonalat húzna.

— Nos, elfogyott a türelmem. Ettől a pillanattól teljes bojkottot hirdetek a fiad ellen. Nem főzök neki. Nem mosom a ruháit. Nem takarítom a szobáját. Ha otthagyja a tányért az asztalon, ott fog állni, amíg meg nem penészedik. Számomra a háztartásban többé nem létezik. Felnőttnek tartja magát, és azt hiszi, joga van megsérteni? Remek. Akkor viselkedjen felnőttként, és gondoskodjon magáról.

Márton felült, az arca elvörösödött. A döbbenetet harag váltotta fel. Végre megértette, hogy ez nem egy újabb „női hiszti”.

— Megőrültél? Miféle ultimátum ez?

— Ez nem ultimátum. Ezek új szabályok — válaszolta Klára nyugodtan, a szemébe nézve. — Te vagy az apja. Te neveled. Akarsz, főzz neki te. Akarsz, fogadj fel valakit. Én ebben nem veszek részt. És ha ezek a szabályok nem tetszenek, máshol szolgálhatod ki a fiadat. Az ajtó nyitva áll.

*

A következő reggel nem a kávé illatával kezdődött, hanem nyomasztó, feszült csenddel. Klára az ébresztőre kelt, ahogy mindig. Szótlanul ment a fürdőszobába, majd a konyhába. Nem nézett Lukács szobája felé, ahonnan már hallatszott a számítógépes játék zaja, és nem várta meg, míg Márton felébred. Kivett a hűtőből két tojást, egy darab sajtot és egy paradicsomot. Bekapcsolta a tűzhelyet, elővette a saját kis serpenyőjét, és omlettet készített. Magának. Lefőzött egy csésze kávét kotyogósban. Magának. Leült az asztalhoz, nyugodtan evett, kinézve az ablakon. Elmosta a saját tányérját, csészéjét és a serpenyőt, szárazra törölte őket, és elpakolta.

Ekkor lépett be Márton a konyhába, ásítva, a tarkóját vakargatva. Gyors pillantást vetett rá, mintha éjszakai megbánás jeleit várná. De Klára arca nyugodt volt, szinte távoli. Odalépett az üres kávéfőzőhöz, megnyomott egy gombot, és kérdőn ránézett.

— Nincs kávé?

— Kotyogósban főztem magamnak — felelte egyenletesen, miközben elpakolta a tiszta konyharuhát. — A gép a tiéd.

Márton összeráncolta a homlokát. Úgy vette, ez a tegnapi buta veszekedés folytatása, aminek szerinte reggelre el kellett volna ülnie. Szótlanul elővette az instant kávét, forró vízzel felöntötte, és leült vele szemben.

— Meddig tart még ez az előadás?

— Ez nem előadás. Ez az új életem — válaszolta Klára, le sem nézve a kezéről. — Tegnap mindent hallottál.

A konyhaajtó kivágódott, és megjelent Lukács. A nyakában lógó fülhallgatóból dübörgött a zene. Gyűrött pólót és rövidnadrágot viselt. Egyenesen a hűtőhöz ment, kinyitotta, és pár másodpercig értetlenül bámulta a polcokat.

— Apa, mi van, nincs kaja? — kérdezte hangosan, demonstratívan figyelmen kívül hagyva Klárát. — El fogok késni a suliból.

Márton tehetetlenül Klárára nézett. Ő csak enyhén felvonta a szemöldökét, és tovább vizsgálta a manikűrjét. A csend megnyúlt.

— Csinálj magadnak szendvicset — mondta végül Márton. — Felvágott, sajt. Nem vagy már kicsi.

Lukács bevágta a hűtő ajtaját.

— Nem eszem szendvicset. Kását akarok vagy tojást. Ahogy mindig.

Provokatívan Klárára nézett. Nyílt kihívás volt, próba. Klára állta a tekintetét, majd lassan felállt.

— Mennem kell dolgozni — mondta, kizárólag Mártonhoz fordulva. — Szép napot.

Elment, magukra hagyva őket a konyhában, a koszos edények és a megoldatlan probléma közepén.

*

Este, amikor Klára hazaért, azt látta, hogy a helyzet csak rosszabb lett. A mosogatóban tornyosult a koszos tányérok hegye. Márton reggeli bögréje, Lukács tányérja a szendvicsek után, amelyeket végül mégiscsak elkészített, vajat kenve a pultra, morzsákat hagyva mindenütt. Mellette egy fagyasztott derelye csomagolása — nyilván az volt az ebédjük vagy vacsorájuk.

Klára szó nélkül megkerülte ezt a káoszszigetet. Készített magának egy könnyű salátát, megette, elpakolt maga után, és könyvvel a kezében bement a hálószobába. Hallotta, ahogy Lukács hazajön az edzésről, ahogy újra a hűtőben kotorászik, ahogy megkérdezi az apját, mi lesz a vacsora. Hallotta, ahogy Márton ingerülten azt mondja, pizzát rendel.

Egy órával később pepperoni illata lengte be a lakást. A nappaliban ettek, a tévé előtt, mint két agglegény lakótárs. Az üres pizzásdobozok ott maradtak az asztalon. Senki sem akarta elpakolni őket. A háború elhúzódó, állóháborús szakaszba lépett. Klára maga körül tisztaság és rend enklávéját hozta létre, a lakás többi része pedig lassan, de biztosan Lukács szobájának meghosszabbításává vált. Óráról órára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Márton nem akar semmit megoldani. Egyszerűen arra várt, hogy Klára törjön meg előbb.

Márton türelme pontosan három napig tartott. A határ a szombat volt.

Éhségre ébredt, és erős vágyra egy rendes, frissen főzött kávé iránt. A konyha tegnapi pizza szagával és savanyú szagot árasztó edénykupaccal fogadta. Az utolsó tiszta bögre előző este lett elhasználva. A pulton megszáradt üdítős tócsa foltok voltak. A ki nem vitt szemetesből ételmaradékok és üres csomagolások kandikáltak ki.

Ez már nem egyszerű rendetlenség volt. Ez egy olyan terület volt, amelyet a háztartási káosz lassan, de biztosan elfoglalt.

Márton a konyha közepén állt, érezte a ragadós padlót mezítláb, és hosszú évek óta először nem dühöt vagy fáradtságot érzett, hanem sűrű, nehéz tanácstalanságot. A konyha néma vádként állt előtte. Klára már nem volt jelen — nem mint nő, nem mint feleség — hanem mint az a láthatatlan erő, amely addig mindent egyben tartott.

A szobából Lukács hangja hallatszott, ahogy a mikrofonba üvöltött játék közben. Ez a hang most először nem háttér volt. Zavart. Hasított. Felesleges volt.

*

— Lukács! — kiáltotta Márton, maga is meglepődve a hangja élességén.

— Mi van?! — mordult vissza a fia.

— Gyere ide. Azonnal.

Nem sokkal később Lukács megjelent a konyhaajtóban. Fülhallgatóval, telefonnal a kezében, ugyanazzal a lusta, kihívó arckifejezéssel. Körbenézett a rendetlenségen, és felhorkant.

— Mi van, a takarítónőnek szabadnapja van?

Márton hirtelen megfordult. A mondat erősebben ütött, mint bármilyen sértés. A fiában nem egy kamaszt látott, hanem saját tükörképét — közönyöst, biztosat abban, hogy majd valaki úgyis rendet rak.

— Kláráról beszélsz? — kérdezte lassan.

— Hát kiről? — vont vállat Lukács. — Mindig ő takarított. Mi van, megsértődött?

Márton az asztalra csapott.

— Elég.

Lukács megdermedt.

— Tudod, mit csináltál? — mondta Márton halkan, de súlyosan. — „Hülye birkának” nevezted a feleségemet. Úgy viselkedtél, mint egy bunkó. És én nem mentegetlek tovább.

— Ugyan már… — morogta Lukács. — Nem is az anyám.

— Pont ezért nem tartozik neked semmivel. És én sem.

Lukács hitetlenkedve nézett rá.

— Mától magad gondoskodsz magadról — folytatta Márton. — Étkezés, mosás, takarítás. Vége a korra és hormonokra való kifogásoknak.

Lukács becsapta a szobája ajtaját, és felhangosította a zenét.

*

Márton vett egy szivacsot, megnyitotta a csapot, és mosogatni kezdett. Ügyetlenül, fröcskölve, dühösen a csúszós tányérokra… és saját magára.

A hálószobában Klára az ágy szélén ült, egy gondosan összekészített bőrönddel a lábánál. Nem sírt. Várt. Amikor meghallotta a konyhából a víz hangját, kilépett a folyosóra.

Márton a mosogatónál állt, feltűrt ujjakkal. Ügyetlennek és fáradtnak tűnt — de volt benne valami új. Eltökéltség.

— Készen állsz felnőtt módon beszélni… vagy kezdjem pakolni a bőröndöt? — kérdezte Klára nyugodtan.

— Elkéstem — felelte Márton. — De meg akarom próbálni. Ha még itt vagy.

— Nem térek vissza a régi élethez — mondta halkan. — Vagy tisztelettel vagyok itt, vagy sehogy.

— Megértettem.

Aznap este hosszú idő után először ültek le hárman az asztalhoz. Tévé nélkül. Pizza nélkül. Lukács csendben evett, és életében először maga vitte a tányérját a mosogatóba.

Ez nem volt kibékülés.
Ez egy törékeny fegyverszünet volt.
De a konyha egy hét után először étel — és nem háború — szagát árasztotta.