— Szégyellem, hogy elvigyelek a bankettre — Dániel fel sem nézett a telefonjából. — Fontos emberek lesznek ott. Igazi emberek.

Klara a hűtőszekrény mellett állt, kezében egy doboz tejjel. A hideg átjárta az ujjait, belül pedig mintha lassan valami darabokra hullott volna. Tizenkét év házasság, két gyerek. És most — szégyen.

— Felveszem a fekete ruhát — mondta nyugodtan. — Azt, amit te vettél nekem.

— Nem a ruháról van szó — végre ránézett. Gyorsan, méricskélve, idegenül. — Rólad van szó. Elhanyagoltad magad. A hajad, az arcod… olyan jelentéktelen lettél. Ott lesz Viktor a feleségével. Ő stylist. Te pedig… érted.

— Akkor nem megyek.

— Ez így jobb. Azt mondom majd, hogy lázas vagy. Senki nem kérdez semmit.

Bement zuhanyozni, maga után hagyva a tusfürdő illatát és azt az érzést, hogy a konyhában kevesebb lett a levegő. Klara ott maradt a helyiség közepén. A szomszéd szobában aludtak a gyerekek — Lukács tízéves, Anna nyolc. Jelzáloghitel, számlák, iskolai csoportok, szülői értekezletek. Feloldódott ebben a házban, háttérré vált… a férje pedig elkezdte szégyellni őt.

— Teljesen megőrült? — Elena, a fodrász barátnője úgy nézett rá, mintha a világvégét jelentette volna be.

— Szégyelli a feleségét egy banketten? Kinek képzeli magát?

— Raktárvezető. Előléptették.

*

— És most már a feleség nem elég jó? — Elena ideges mozdulattal forró vizet öntött a vízforralóba. — Figyelj rám. Emlékszel, mit csináltál a gyerekek előtt?

— Tanár voltam.

— Nem a munkáról beszélek. Ékszereket készítettél. Gyöngyökből. Még mindig megvan az a kék köves nyaklánc. Állandóan kérdezik, hol vettem.

Klara emlékezett. Aventurin. Esténként készítette az ékszereket, amikor Dániel még érdeklődéssel nézett rá, amikor a keze a derekán időzött, nem a telefon kijelzőjén.

— Régen volt.

— Ha volt, újra lehet — Elena közelebb hajolt. — Mikor van a bankett?

— Szombaton.

— Tökéletes. Holnap jössz hozzám. Frizura, smink. Felhívjuk Zsófiát, neki vannak ruhái. Az ékszereket pedig te intézed.

— Elena, ő azt mondta…

— A fenébe azzal, amit mondott. Elmész a bankettre. És le fog fagyni.

Zsófia egy szilvaszínű ruhát hozott — hosszút, vállakat szabadon hagyót. Majdnem egy óráig próbálták: igazították, gombostűzték, hátraléptek egy lépést, majd újra közelebb mentek.

— Ehhez a színhez különleges ékszer kell — Zsófia körözött körülötte. — Az ezüst nem jó. Az arany sem. Ide valami olyasmi kell, amire senki sem számít.

Klara hallgatott, és már tudta a választ. Olyan tisztán látta, mintha a kezében tartaná: mély kék követ, belső fénnyel, finom munkát — a saját munkáját. Ugyanazt, amiről idegenek kérdezősködtek, nem sejtve, hogy egy „szürke egér” is tud ragyogni.

Felemelte a tekintetét, és halkan mondta:

— Van egy ötletem. És ha nem tévedek… meg fogja bánni, hogy kimondta ezeket a szavakat.

*

Klara késő éjjel ült a konyhában, amikor a ház végre elcsendesedett. A gyerekek egyenletesen lélegeztek a fal túloldalán, a hűtőszekrény nyugodtan zümmögött, mintha minden rendben lenne a világban. Az asztalon egy régi gyöngyös doboz feküdt — kopott, megrepedt sarokkal. Évek óta nem nyitotta ki.

Kattanás.

A gyöngyök halk suhogással szóródtak szét az asztalon — kékek, füstösek, áttetszők, aranyos csillanásokkal. Kövek, amelyeket egykor hosszasan, türelmesen választott ki tapintás és fény alapján. Az ujjai egyszerre emlékeztek mindenre. A mozdulatok biztosak voltak, szinte kemények. Klara hajnalig dolgozott, nem érezte a fáradtságot, mintha visszaszerezné a saját nevét.

Szombaton Dániel némán készülődött. Fehér ing, új mandzsettagombok, üzleti parfüm. Rá sem nézett.

— Korábban indulok — mondta, miközben becsatolta az óráját. — Te fektesd le a gyerekeket.

— Rendben — válaszolta nyugodtan.

Megdermedt. Megfordult.

— És… — habozott. — Emlékszel, miről beszéltünk?

— Emlékszem.

Az „emlékszem” olyan hangsúllyal hangzott el, hogy összeráncolta a homlokát, de nem szólt többet.

Egy órával később Klara a tükör előtt állt. A haja rendezett, élő. Az arca nyugodt, összeszedett. A ruha tökéletesen állt rajta, kiemelve a vállait és a hátát. A nyakába kapcsolta az ékszert — egy mély kék követ, mintha magába szívta volna az éjszakai égboltot. A csillár fénye játszott benne, és Klara hirtelen kívülről látta magát: egy nőt, akit régóta nem néztek igazán, mert kényelmesebb volt nem észrevenni.

*

Az étterem terme zajos és világos volt. Nevetés, poharak csengése, halk zene. Dániel már a kollégái között állt — kihúzva magát, magabiztosan, azzal az arckifejezéssel, ami az előléptetés után jelent meg rajta.

— Dániel! — kiáltotta valaki. — Hol van a feleséged?

— Megbetegedett — felelte automatikusan. — Láz.

— Milyen kár — mondta egy nő mellette. — Annyit hallottam róla.

Megfordult… és a szavak a torkán akadtak.

Klara a bejáratnál állt. Nyugodtan, magabiztosan, mintha ez a hely mindig is az övé lett volna. Több tekintet siklott végig rajta — majd megállt. Egy. Kettő. Három. A zene nem hallgatott el, de ott mintha furcsa csend támadt volna.

— Te… — Dániel közelebb lépett. — Mit keresel itt?

— Eljöttem a bankettre — halványan elmosolyodott. — Azt mondtad, fontos emberek lesznek itt.

Már mások is közeledtek feléjük.

— Dániel, mutass be minket — mondta Viktor kíváncsian, Klara felé nézve. — Ő a feleséged?

— Igen — nyögte ki.

— Örülök — Klara kezet nyújtott. — Klara.

— Ő pedig a feleségem, Mariana — mondta Viktor, a kísérőjére mutatva. — Stylist.

Mariana nem titkolta az érdeklődését az ékszer iránt.

— Elnézést… — kissé közelebb hajolt. — Ez egyedi darab?

— Igen.

— Te tervezed az ékszereket?

*

— Igen — felelte Klara gondolkodás nélkül.

Dániel hideg borzongást érzett végigfutni a hátán.

— Lenyűgöző — Mariana szinte megsimította a követ a tekintetével. — Még Milánóban sem láttam hasonlót. Hol állítasz ki?

— Egyelőre sehol.

— Ez csak idő kérdése — mosolygott Mariana. — Rendkívüli formaérzéked van.

Egyre többen csatlakoztak a beszélgetéshez. Néhányan kérdeztek, mások csak figyeltek. Klara nyugodtan beszélt, kapkodás nélkül, nem emelte fel a hangját. Nem akart hatást gyakorolni — és épp ez hatott.

Dániel mellette állt, és lassan elveszítette a talajt a lába alól. Senki sem küldte el — egyszerűen megszűnt létezni számukra.

— Sosem mondtad — suttogta, közelebb hajolva.

— Mert sosem kérdezted.

Az este végén egy sötét öltönyös férfi lépett Klara mellé.

— Fülöp vagyok — mutatkozott be. — Galériákkal dolgozom. Mariana megmutatta a nyakláncodat. Van kollekciód?

— Vannak ötleteim.

— Szívesen megnézném őket — átnyújtotta a névjegyét. — Azt hiszem, érdekelhet.

Klara átvette a kártyát, és bólintott.

Csendben mentek haza. Dániel úgy szorította a kormányt, mintha meg akarna tartani valamit, ami kicsúszik a kezéből.

— Miért soha… — kezdte, de elhallgatott.

— Mert nem volt időm — mondta Klara. — Neveltem a gyerekeket. Támogattalak. Azt hittem, ez elég.

*

Megállt, de nem állította le a motort.

— Tévedtem.

Klara figyelmesen nézett rá — először évek óta anélkül, hogy mentegetné.

— Kényelmes voltál magadnak — mondta. — Nekem nem.

Egy hónappal később Klara aláírta az első szerződését. Két hónappal később megnyitotta a kis műhelyét. Elena nevetett, Zsófia ügyfeleket küldött, Mariana ötletekkel írt.

Dániel megpróbálta visszahozni a régit. Virágok, beszélgetések, ígéretek. De a házban valami örökre megváltozott.

Egy este halkan mondta:

— Büszke vagyok rád.

Klara egy új nyakláncot kapcsolt be a tükör előtt, és nem fordult meg.

— Kár — válaszolta nyugodtan. — Régen ez még jelentett volna valamit.