Azon az estén a levegő tele volt a csoda várakozásával. Szenteste — az az egyetlen nap az évben, amikor még a felnőttek is titokban hisznek abban, hogy a család együtt ül majd az asztalhoz, a gyertyák időben meggyulladnak, és a világ legalább egy kicsit jobb hellyé válik.
Anna is hitt benne. Az utolsó percig.

— Anya, mikor jön haza apa? — kérdezte Leó, az ablaknál állva, az orrát a hideg üveghez nyomva.

Anna az órára nézett. Tíz óra negyven volt. Márk azt ígérte, hogy tízre hazaér. Az asztal meg volt terítve, a saláták a hűtőben, a sült csirke a tűzhelyen várta a vacsorát. Az asztalon szentesti gyertyák égtek, mellette egy üveg prosecco — Anna megvette, bár általában spóroltak.

— Mindjárt, kicsim — válaszolta.

A hangja megremegett. Odakint egyre erősödött a hóvihar, a hó elmosta az udvari lámpák fényét, fehér köddé változtatva mindent. Anna negyedszer hívta fel a férjét. Az első három hívást kinyomta. Most legalább kicsöngött.

— Mi van? — Márk hangja tompa és ingerült volt.

— Hol vagy? Várunk, mindjárt tizenegy… ma Szenteste van.

— Mondtam, hogy késni fogok. Borzalmas az idő, az utak nincsenek letakarítva. Ne várj meg, feküdjetek le.

Ne várj meg.
Olyan természetesen mondta, mintha csak egy elkésett vacsoráról lenne szó, nem pedig egy estéről, ami csak egyszer van egy évben. Anna megszorította a telefont.

*

— Márk, Szenteste van. Leó egész este az ablaknál áll…

— Anna, ne kezdd! Most nem érek rá! Ilyen időben életveszélyes vezetni, nem érted?!

De a hangja mögött, mélyebben az idegességnél, Anna mást is meghallott. Nevetést. Női nevetést. Aztán egy férfihang vidáman odakiáltott valamit. És zene — hangos, idegen, egyáltalán nem szentesti.

— Hol vagy? — kérdezte halkan.

— Mondtam, elakadtam! Na, majd beszélünk!

Letette.

Anna lassan leengedte a kezét a telefonnal. A szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, az egész lakás hallja. És szinte azonnal újra felvillant a kijelző: Márk. Bejövő hívás. Felvette, de nem volt ideje megszólalni.

— …komolyan haza akarsz menni? — szólalt meg egy idegen, fiatal, ittas hang.

— Ugyan már — ez Márk volt. Nem Annához beszélt, hanem valakihez mellette. — Miért rohadjak most otthon a feleségemmel meg a gyerekkel, amikor itt ilyen dolgok történnek? Mondtam neki, hogy ne várjon meg. Ünnepeljen egyedül, ha akar.

Nevetés. Poharak csörrenése. A zene még hangosabb lett. Márk tovább beszélt, viccelődött, magyarázkodott, de Anna már letette a telefont az asztalra. Ő nem bontotta a vonalat. Véletlenül újra felhívta — és most Anna mindent hallott.

Az ablakhoz lépett, ahol Leó még mindig állt, és gyengéden átölelte a vállát.

— Leó, gyere ide — mondta nyugodtan, túl nyugodtan ahhoz képest, ami benne tombolt. — Megyünk a nagyiékhoz. Most azonnal.

A fiú megfordult, és szó nélkül bólintott. Nem kérdezett semmit. A gyerekek többet éreznek, mint hinnénk.

Anna lekapcsolta a konyhában a villanyt, elfújta a szentesti gyertyákat, és utoljára ránézett a megterített asztalra. Akkor még nem tudta, hogy ez a Szenteste lesz a visszafordíthatatlan pont.

Mert reggel Márk mond majd egy mondatot, ami után már semmit sem lehet helyrehozni…

*

Útközben Leó szinte azonnal elaludt. Anna lassan vezetett, a reflektorok előtt tornyosuló fehér falat bámulva. A hó csapódott a szélvédőnek, az ablaktörlők alig győzték. Bent olyan csend volt, ami jobban fájt, mint bármilyen veszekedés.

A szüleinél égett a lámpa. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mintha várták volna.

— Anna? — az anyja elsápadt, amikor meglátta az arcát. — Mi történt?

Anna nem válaszolt. Bement, segített Leónak levenni a kabátját, és csak utána suttogta:

— Itt maradunk.

Az apja szó nélkül felkapta a táskát, az anyja átölelte az unokáját, felesleges kérdések nélkül. Azon az éjszakán Anna alig aludt. A telefon kijelzővel lefelé feküdt. Félt megnézni, mit hallhatna még.

Reggel, amikor a házat betöltötte a kávé illata és a rádió halk zenéje, a telefon végre rezegni kezdett. Nem fogadott hívások. Egy üzenet.

„Miért nem veszed fel? Hol vagytok?”

Anna sokáig nézte a kijelzőt. Aztán röviden, nyugodtan válaszolt:

„A szüleimnél. Nem megyünk vissza.”

*

A válasz szinte azonnal megérkezett.

„Megőrültél? Csak késtem egy kicsit. Teljesen félreértetted.”

Elmosolyodott. Nem kifelé — befelé.

Két órával később Márk ott állt az ajtóban. Borostásan, gyűrötten, az arcán bűntudat és ingerültség keverékével. Még meg is próbált mosolyogni, mintha vissza lehetne fordítani az időt.

— Anna, ne csináljunk drámát — kezdte, belépve az előszobába. — Igen, ittunk, igen, túlzásba vittem. Ez most tényleg ok arra, hogy mindent tönkretegyünk?

— Azt mondtad, inkább ott lennél, mint velünk — felelte nyugodtan. — És én ezt hallottam.

— Részeg voltam!

— Nem, Márk. Őszinte voltál.

Elhallgatott. Kis idő múlva idegesen felsóhajtott:

— És most mi lesz? Válás egyetlen mondat miatt?

Anna figyelmesen nézett rá — harag és könnyek nélkül.

— Nem egy mondat miatt. Egy döntés miatt. Te hoztad meg. Szentestén.

Márk még mondott volna valamit, de a konyhaajtóban már ott állt Anna apja. A hallgatag tekintete mindent elmondott.

*

Egy héttel később Anna beadta a papírokat. Márk először minden nap hívta, aztán kétnaponta, végül abbahagyta. Egyetlen tárgyaláson sem jelent meg, csak egy rövid üzenetet küldött:
„Csinálj, amit akarsz.”

Így is tett.

Tavasszal Anna és Leó visszaköltöztek a lakásukba. Kidobta a régi viaszos terítőt, átrendezte a bútorokat, és új függönyöket vett — világosakat, majdnem áttetszőket. A lakásban újra lehetett lélegezni.

A következő Szentestén ketten gyújtották meg a gyertyákat. Leó nevetett, miközben segített megteríteni, majd hirtelen azt mondta:

— Anya, jó, hogy akkor elvittél minket.

Anna magához szorította a fiát, és megértette, hogy ez volt az ő igazi karácsonya.
Nem a megbocsátásról szólt.
Hanem a választásról — soha többé nem ott lenni, ahol nem várnak rád.