— Igen, pontosan Szenteste teszem ki magát! Maga szerint el kellene viselnem a megaláztatást a saját otthonomban? — Klára határozott mozdulattal az ajtóra mutatott az anyósának.

Klára a tükör előtt állt, és igazgatta a fürtöket, amelyeken olyan sokáig dolgozott. A tengerzöld ruha elegánsan hangsúlyozta az alakját, a sminkje kifogástalan volt — külön időpontot kért egy sminkestől, pedig általában maga sminkelte magát. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Egyszerűen muszáj volt.

— Gyönyörű vagy — Márton hátulról átölelte, és megcsókolta a halántékát. — Anyu el lesz ragadtatva.

Klára nem válaszolt. A tükörben a közös tükörképüket nézte. Öt év házasság — és még egyszer sem hallott Eleonórától egyetlen elismerő szót sem. Se dicséretet, se félmosolyt, még egy semleges „rendben van”-t sem. De ma este… ma este másképp kellett lennie. Túl alaposan készült erre az estére ahhoz, hogy megint néma megaláztatásba torkolljon.

Általában az anyósnál töltötték a karácsonyt — a tágas, háromszobás lakásában, antik bútorokkal, nehéz függönyökkel és kristálycsillárokkal. Ott Eleonóra vitathatatlan királynőként uralkodott, Klára pedig mindig úgy érezte magát, mint egy oda nem illő vendég, aki mindent rosszul csinál: rosszul fűszerezi a salátát, rosszul rakja le az evőeszközöket, rosszul mosolyog a férje rokonaira, és egyáltalán túl sok helyet foglal el a fia életében.

Három héttel korábban azonban Eleonóra megcsúszott egy jeges járdán, és megsérült a lába. Semmi komoly, de az orvosok azt tanácsolták, hogy kímélje magát, és mozogjon kevesebbet. És ekkor Klára elszánta magát.

*

— Eleonóra — mondta a telefonba, gondosan ügyelve arra, hogy a hangja nyugodt és magabiztos legyen —, mi lenne, ha idén nálunk töltenénk a karácsonyt? Nem kellene főznie, fáradnia… én mindent megszervezek. Ön csak jöjjön el, és pihenjen.

A vonal túlsó végén hosszú csend következett, mintha egy ítélet kihirdetése előtt állnának.

— Hát… ha ennyire ragaszkodsz hozzá — szólalt meg végül az anyós, olyan hangon, mint aki egy kellemetlen, de elkerülhetetlen beavatkozásba egyezik bele. — Csak ne ess túlzásba a fűszerekkel. És jegyezd meg: a salátát csak főtt sonkával eszem, semmi csirke, és főleg semmi kísérletezés.

Klára felírta. Aztán még többet. És még többet. A következő fél órában Eleonóra egy egész listát diktált le a preferenciáiról, tilalmairól és „nagyon fontos apróságokról”, amelyekről szerinte „egy rendes háziasszonynak emlékeztetés nélkül is tudnia kellene”.

Így történt, hogy három héttel később a lakás ragyogott a tisztaságtól. Klára mosott, súrolt, takarított és vasalt minden egyes részletig. A hófehér, finom csipkés abrosz olyan gondosan volt kivasalva, hogy egyetlen ránc sem maradt rajta. Az asztalon az az étkészlet állt, amelyet esküvői ajándékba kaptak, és szinte soha nem használtak: vékony porcelán aranyszegéllyel, „különleges alkalmakra” tartogatva.

Az étlapot majdnem egy hétig tervezte. Klasszikus saláta — szigorúan az előírások szerint. Zöldséges hering — gondosan elkészítve, finomra reszelve, ahogy az anyós szereti. Pulykakocsonya — mert a marha és a sertés „túl nehéz”. Sült csirke zöldségekkel — Klára specialitása, amelynek receptjét annak idején szinte könyörögve szerezte meg annak az étteremnek a séfjétől, ahol az évfordulójukat ünnepelték. Gombás csőben sült fogások kis edényekben. Kosárkák kaviárral és lazaccal. Gyümölcsök. És a torta — réteges, finom, a szájban elolvadó, pontosan olyan, amilyet Eleonóra egyszer „tisztességes tortának” nevezett.

Klára mindent megtett. Sőt, még többet is, mint kellett volna. Mégsem sejtette, hogy az este olyan szavakkal ér véget, amelyek után már nincs visszaút…

— Kérem, pakoljon össze. Azonnal — mondta halkan, de határozottan, az anyósa szemébe nézve. — Mert ezt a szentestét egész életében emlékezni fogja.

*

Eleonóra mozdulatlanul állt a nappali közepén, a botjára támaszkodva, mintha nem fogta volna fel azonnal a szavak jelentését. Halk karácsonyi zene szólt, a fényfüzérek puhán pislákoltak, az asztalon pedig kihűlőben voltak a tökéletesen elrendezett ételek — az utolsó részletig kidolgozva.

— Mit… mit mondtál az imént? — kérdezte végül lassan, összeszűkült szemmel.

Klára nem fordította el a tekintetét. A szíve hevesen vert, de a hangja meglepően nyugodt maradt — egy olyan ember hangja, aki épp most lépte át a vissza nem térés pontját.

— Azt mondtam, hogy pakoljon össze, és menjen el. Nem engedem, hogy megalázzanak a saját otthonomban. Még szenteste sem. Sőt — éppen szenteste.

Márton hirtelen felállt az asztaltól.

— Klára, várj… — végigsimított a haján, láthatóan összezavarodva. — Anya fáradt. Nem úgy értette.

— De igen — szakította félbe nyugodtan. — Pontosan úgy értette. Ahogy az elmúlt öt évben mindig.

Eleonóra féloldalasan elmosolyodott — hidegen, szinte diadalmasan.

— Mindig is mondtam, hogy túl érzékeny vagy — jegyezte meg, végignézve az asztalon. — Ennyi erőfeszítés, és mégis íztelen. A csirke száraz, az étkészlet ízléstelen, a gyertyák olyanok, mint egy olcsó hotelben. Én csak az igazat mondtam.

*

Klára lassan kifújta a levegőt. Odabent valami elszakadt — mint egy vékony fonál, amely túl sokáig volt megfeszítve.

— Tudja mit? — mondta halkan. — Én tényleg azt akartam, hogy tetszen. Igyekeztem. Nagyon. De ma hirtelen megértettem egy egyszerű dolgot: magának nem az kell, hogy jó legyek. Hanem hogy kényelmes. Csendes. Hálás. Kicsi.

Egy lépést tett előre, így már alig fél méter választotta el őket.

— Én pedig többé nem akarok ilyen lenni.

Márton kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Az anyja és a felesége között kapkodta a tekintetét, mintha most látná őket először — és nem tudta, melyik oldalon álljon.

— Őt választod? — sziszegte Eleonóra, a fiába fúrva a tekintetét. — Mindazok után, amit érted tettem?

Klára nem válaszolt helyette. Csak ránézett a férjére — hosszan, figyelmesen, szemrehányás nélkül. Ebben a pillantásban már nem volt könyörgés.

Márton nagyot nyelt.

— Anya… — mondta halkan. — Tényleg bocsánatot kellene kérned.

A csend a szobában szinte tapinthatóvá vált.

Eleonóra elsápadt. Aztán hirtelen kiegyenesedett.

*

— Értem — sziszegte. — Akkor így állunk.

Megfordult, és elindult az előszoba felé, hangosan koppantva a botját a padlón. Az ajtónál megállt, visszafordult, és odavetette:

— Ne aggódj, Klára. Ezt az estét egész életedben emlékezni fogod.

— Már most emlékszem — felelte nyugodtan. — És először — szégyen nélkül.

Az ajtó becsukódott.

A zene tovább szólt. Odakint csendben hullott a hó. Márton ott állt a nappali közepén, elveszetten és idegenül, Klára pedig az asztalhoz lépett, elfújta az egyik gyertyát, és hirtelen megérzett valamit, amit már rég nem: megkönnyebbülést.

Leült, felemelte a poharat, és ivott egy korty bort.

Ez az ő szentestéje volt. És először — valóban az övé.