— Tényleg le kell mondanom a jubileumomat, hogy elküldjük anyádat szanatóriumba?! — Anna nem hitt a fülének.

Anna a tükör előtt állt, új blúzának gallérját igazgatta, és elmosolyodott a tükörképére. Harmincöt. Hamarosan betölti a harmincötöt — és ez nem egyszerű születésnap lesz, hanem új élete ünnepe. Egy hónappal korábban felajánlották neki a marketingosztály vezetői pozícióját, a fizetése majdnem megduplázódott, és öt év házasság után először érezte úgy, hogy megengedhet magának valami igazán sajátot.

— Anna, még sokáig tart? — hallatszott a folyosóról Márk hangja. — Anyu hívott, azt mondta, este átjön.

Anna becsukta a szemét, és elszámolt ötig. Mária Klára. Az anyós. Az a nő, aki öt év házasság alatt egyszer sem szólította a nevén.

— Rendben — válaszolta röviden, és kilépett a hálószobából.

Márk a kanapén ült, ölében a laptop. Programozó volt, jól keresett — mégis mindig eltűnt a pénz. Hol az anyja mosógépét kellett megjavítani, hol egy barátnője került kórházba, és „nem nagy összegre” volt szükség gyógyszerekre, hol beázott a nyaraló teteje.

— Márk, beszélnünk kell — Anna leült mellé egy mappával.
— Hm?
— A születésnapomról.

— A szokásos? Szülők, Pál és Emma?

*

Anna megrázta a fejét:

— Nem. Most mást szeretnék. Nagyszabású ünneplést. Harmincöt éves leszek, új pozícióm van. Meg akarok hívni mindenkit — kollégákat, barátokat, egyetemi ismerősöket. Húsz, talán harminc embert.

— De a lakás kicsi.
— Nem itt. Találtam egy éttermet — mutatta a képeket. — A „Majestic”-et, a sétányon. Negyvenfős terem, teljes vacsora. Mindent kiszámoltam. Ha itt-ott spórolunk, beleférünk körülbelül háromszázezer forintba.

Márk hátradőlt:

— Háromszázezer forint?! Ez rengeteg pénz.
— Ez az én jubileumom. Egész életemben spóroltam, lemondtam magamról. Egyszer szeretnék igazi ünnepet. Főzés nélkül, mosogatás nélkül, rohangálás nélkül. Vendég akarok lenni a saját ünnepemen.

— Adj egy kis időt — sóhajtott fel.

Mária Klára pontosan hétkor érkezett.

— Márk, segíts az anyádnak.

A tea mellett panaszkodni kezdett:

— A barátnőm, Kriszta, volt szanatóriumban. Úgy jött vissza, mint aki újjászületett. Elmúlt a hátfájása, rendbe jött a vérnyomása. Azt hiszem, nekem is mennem kellene. Nagyon rosszul vagyok.

Anna megfeszült.

— Anya, a szanatórium drága — mondta Márk.
— Körülbelül kétszáznegyvenezer forint tizennyolc napra — vágta rá Mária Klára. — Már utánajártam. Szükségem van rá.

*

Anna figyelmesen nézte. Az anyós kifogástalanul nézett ki.

— Mi lehet fontosabb egy anya egészségénél? — sértődött meg Mária Klára.
— Milyen orvosi javaslat alapján? — csattant fel Anna.

— A fiammal beszélek.

Miután elment, Anna halkan megszólalt:

— Manipulál téged.

— Ő az anyám.

— Kétszáznegyvenezer forint. Majdnem annyi, mint az én ünnepem.

A következő napok feszült hallgatásban teltek. Péntek este Márk korábban ért haza.

— Találnunk kell egy kompromisszumot. Mondj le az étteremről, ünnepeljünk itthon, szerényen. Így jut pénz a szanatóriumra is, meg a születésnapodra is.

— Tényleg le kell mondanom a jubileumomat, hogy elküldjük anyádat szanatóriumba?!

— Nem lemondani. Csak visszafogottabban.

— Öt éve mindent „visszafogottabban” csinálok! És most megint én mondjak le?!

— Ez kompromisszum.
— Miért jelenti a kompromisszum mindig azt, hogy én áldozok?!

Anna a szemébe nézett:

— Mondd meg őszintén… valaha engem választottál, nem őt?

*

Anna szavai a levegőben maradtak, mint egy megrepedt üveg.

Márk fordította el először a tekintetét.

— Választás elé állítasz — mondta halkan.
— Nem — rázta meg a fejét Anna. — Csak kimondom azt, ami évek óta történik.

Fel-alá járkált a szobában. Nem hisztérikus volt — kimerült.

— A legrosszabb az, hogy nem lepett meg — tette hozzá. — Tudtam, hogy ezt fogod javasolni. Így egyszerűbb. Mert anya megsértődik.

— Ez nem verseny.
— Mégis mindig ő nyer.

Csend lett.

— Nem vagyok a segítség ellen — mondta Anna nyugodtabban. — Az ellen vagyok, hogy az ő forgatókönyve szerint élünk.

Márk felsóhajtott:

— Úgy nőttem fel, hogy ha nem segítek, rossz fiú vagyok. Ő mindig egyedül volt.
— És én mi vagyok? — kérdezte Anna.

Nem válaszolt azonnal.

Hajnalig beszélgettek. Kiabálás nélkül. Anna mindent elmondott, amit évekig magában tartott. Márk először ismerte be, hogy a kötelesség és a változástól való félelem között él.

— Átutalok anyának egy részt a pénzből — mondta végül. — De a szanatórium nem most lesz. És nem a te születésnapod árán.

*

— Ez a te döntésed?
— Igen. Az enyém.

Mária Klára másnap telefonált. Mélyen megsértődött. „Egy idegen nő”-ről beszélt, aki a fiát az anyja ellen fordította. Márk először nem magyarázkodott.

— Ez a mi döntésünk. Kérlek, tartsd tiszteletben.

Anna születésnapját az étteremben tartották meg. Hangos volt, fényes, gyönyörű. Nevetés, zene, ölelések. Márk úgy nézett a feleségére, mintha újra látná — magabiztosnak, erősnek, élőnek.

Amikor a vendégek elmentek, megfogta a kezét:

— Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt.

Anna kinézett az ablakon a sötét tengerre.

— Majd meglátjuk — mondta halkan. — Még sok döntés vár ránk.

És először a „mi” nem megszokásként, hanem lehetőségként hangzott.