Erzsébet Kovács Anna konyhájában ült úgy, mintha a lakás őt illetné meg. Kezei a hasán összekulcsolva, háta egyenes, tekintete végigsiklott az asztalon — méricskélőn, hidegen, elégedetlenül. Péter szó nélkül ette a halat, zsíros kézzel, szemét a tányérba fúrva. Anna a tűzhely mellett állt, és hirtelen, fájdalmas tisztasággal megértette: az elmúlt tizenkét évben egy olyan embernek próbált megfelelni, aki még csak arra sem vette a fáradságot, hogy ránézzen.
— Szálkás ez a hal, Annácska — Erzsébet Kovács a tányért az asztal szélére tolta, mintha már a látványa is zavarná. — És egyébként is, szellőztethetnél. Péter most jött meg az útról, pihennie kellene, itt meg vegyszerszag van. Megint vendégeket mostál a fürdőben?
Anna összeszorította az ajkát, és tovább súrolta a serpenyőt, pedig az már csillogott. Mozdulatai gépiesek voltak, túlzottan pontosak. Otthon dolgozott — hajat festett, frizurákat készített, mindent elvállalt, ami pénzt hozott. Péter kamionsofőr volt, de a fizetést rendszertelenül hozta haza, és minden kérdésre ugyanazzal válaszolt: drágák az utak.
*
— A vendégek ezért a „vegyszerért” fizetnek, Kovácsné — mondta Anna halkan, anélkül hogy megfordult volna. — Nekik köszönhetően van új hűtőnk, és az autó még működik.
— Az autó… — fújt egyet az anyós, majd a fiára nézett. — Péter, nézz rá. Teljesen kimerült. Nem feleség, hanem igásló. Mondtam én — rendes családból kellett volna nőt választani, nem olyat, aki maga keresi meg a kenyerét. Az ilyenek aztán nem tekintik embernek a férjüket.
Péter fel sem nézett a tányérból, csak bólintott. Anna a szeme sarkából látta a rövid, lusta mozdulatot, és úgy érezte, valami összeszorul benne, mintha valaki lassan, módszeresen csavarna egy vékony drótot odabent.
Erzsébet Kovács egy hónappal az esküvő után jelent meg az életükben — és többé nem tűnt el. Eleinte hetente egyszer jött, később egyre gyakrabban, egyre magabiztosabban, mintha ellenőrizné, nem lazult-e meg az irányítása. A lakás kulcsait Péter adta oda neki. A felesége megkérdezése nélkül. Ettől kezdve az anyós csöngetés nélkül járt be, átnézte a szekrényeket, belenézett a hűtőbe, megjegyzéseket tett a kiteregetett ruhákra. Anna hallgatott — mert Péter azt mondta, az anyját tisztelni kell.
*
Aztán Erzsébet Kovács elkezdett vacsorára járni. Leült az asztalhoz, összefonta a karját, és várt, amíg tálalnak. És kezdődött. A leves sós, a hús rágós, a padló koszos. Péter bólintott és evett. Anna összeszedte az edényeket, és bement a fürdőbe, ahol hangosabbra nyitotta a csapot.
— Péter, legalább azt mondd meg neki, hogy hetente egyszer főzzön rendes vacsorát — folytatta Erzsébet Kovács, miközben a körmeit nézegette. — Dolgozó férfi vagy, erőre van szükséged.
Anna megfordult. Az asztalon salátás tál, krumpli, hal volt. Két órán át főzött, vendégek között. A keze még festékszagú volt, a háta sajgott, a szeme lecsukódott volna.
— Kovácsné, azt főzöm, amit Péter szeret — mondta Anna egyenletes hangon, érezve, hogy valami új ébred benne. — Ha önnek nem ízlik, nem muszáj ennie.
Az anyós felvonta a szemöldökét. Nem meglepetés volt a tekintetében — sértett hatalom.
— Hallottad, hogyan beszél velem? — fordult a fiához. — Péter, férfi vagy, vagy egy rongy? Védj meg, az anyádat!
Anna ránézett a férjére — és először nem kapta el a tekintetét.
És abban a pillanatban már tudta: innentől vagy örök csend lesz, vagy olyan szavak hangzanak el, amelyek után ebben a házban senki sem érzi majd magát gazdának.
*
Péter lassan emelte fel a fejét, mintha valaki a hajánál fogva húzná. A tekintete az anyjáról Annára siklott, majd visszaesett a tányérra. Nyelt egyet, végighúzta a kezét az arcán, és fáradtan megszólalt:
— Anna, ne kezdd… Anya csak mondta.
Erzsébet Kovács győzedelmesen kihúzta magát. Anna túlságosan jól ismerte ezt a mozdulatot — így nézett ki a jóváhagyás. Így nézett ki: minden a helyén van.
És hirtelen Anna furcsa nyugalmat érzett. Nem megkönnyebbülést — tisztánlátást. Mintha valami átkattant volna benne, és a szoba élesen kirajzolódott.
— Csak mondta? — kérdezte. — Péter, ezt az én konyhámban mondta. Az én otthonomban. Rólam.
— Anya… — kezdte az anyós megszokásból, de elhallgatott, amikor találkozott Anna tekintetével.
*
Anna levette a kötényt. Óvatosan. Lassan. A szék támlájára akasztotta — ahogy azon a napon is tette, amikor beköltöztek, és örültek az üres falaknak.
— Kovácsné — mondta nyugodtan. — Most feláll, és elmegy.
A csend besűrűsödött. Péter hirtelen kapta fel a fejét.
— Mit beszélsz?! — sziszegte. — Ő az anyám!
— Ez pedig az én lakásom — válaszolta Anna. — Az én estém. Az én életem.
— Szemtelen — állt fel Erzsébet Kovács, az asztalra támaszkodva. — Kezdettől tudtam, milyen vagy. Hálátlan. Kiért neveltem én fel a fiamat?
— Saját magának — nézett Anna a szemébe. — És soha nem engedte el.
Péter felugrott, a szék nagy csattanással ért a padlóra.
— Elég! — emelte fel a hangját. — Jelenetet rendezel egy vacsora miatt?!
Anna lassan felé fordult.
— Nem. Egy tizenkét éve tartó jelenetet zárok le.
*
Odament a fiókhoz, kivett egy kulcscsomót, és letette az asztalra. A fém hangosan csörrent, kihívóan.
— Holnap kicserélem a zárakat. — Az anyósra nézett. — Többé nem lesznek kulcsai.
— Péter! — Erzsébet Kovács elsápadt. — Ezt hagyod?!
Péter mozdulatlanul állt, tekintetét az anyja és a felesége között járatva. A hallgatása volt a válasz.
Anna bólintott — nem neki, hanem saját magának.
— És még valami — tette hozzá halkan. — Ettől a naptól nem főzök olyan embereknek, akik nem tisztelnek.
Felvette a kabátját, a táskáját, és az ajtó felé indult. Az előszobában megállt, anélkül hogy megfordult volna:
— Egyébként, Péter… ha azon gondolkodsz, hol pihenj meg az utak után, gondold végig, hol is élsz valójában.
Az ajtó halkan, szinte gyengéden csukódott be.
Erzsébet Kovács pedig hosszú évek óta először nem tudta, mit mondjon — mert meghallotta azokat a szavakat, amelyektől a legjobban félt:
— Anya… azt hiszem, igaza van.